Én már tudom...
Én már tudom...
Ti már tudjátok, hogy számotokra mik azok a meghatározó események, momentumok, emberek... bármi ami mindig fel-felbukkan életetek során? Ti tudjátok már mi az, ami ismétlődik és mindig hatással van Rátok? Ti tudjátok már mi az amit ha meglátsz mindig elgondolkodsz? Ti tudjátok már mi az ami segít az életetek során veletek szembe jövő találkozások, események feldolgozását, ami átsegít valami fájdalmon vagy éppen segít megosztani örömötöket?
Ti tudjátok már kiknek és hogyan mondhatjátok mindazt, ami lelketek legmélyén bennetek él, tombol és kitörni készül?!
Én már tudom...
Van egy dolog, ami már kislány korom óta ugyanazt az érzést váltja ki belőlem és sosem változik...
Szeretem tekintetem az égre szegezni. Nem csak nappal. Éjszaka a csillagok alatt, a fűben fekve áhítattal bámulom mindazt a sok a sok-sok millió kis izzó gázgömböt, amelyek már mióta világ a világ ott vannak, minden kornak és minden embernek más jelentőséggel bírnak. Hiszen mutatták ők az utat eltévedt, úton lévő felfedezőinknek, szolgáltattak hangulatvilágítást, romantikus félénk pároknak. Láttak ők már mindent, amit eddig a világ megmutatott önmagából.
Láthatom, a Napot, a Nap sugarait, ahogyan áthatolnak a fátyolfelhőkön és megvilágítják a táj egy részét. Máshol árnyékba borul a táj. Mennyire csodás érzés, hogy mindezt láthatom és érezhetem. Érezhetem, hiszen a Nap sugarai melegségükkel képesek arcom simogatni… az árnyék hűvössége, libabőrössé tenni… az éjszaka sötétsége vagy melegsége pedig megnyugvást adni…. segít abban, hogy a napot magam mögött hagyjam és az új reggellel tovább éljem mindazt, amit csak szeretnék.
Egünk is olyan, mint mi. Folyamatosan változik. Olyan, mintha hangulatai lennének, mint nekünk. Ha napos idő van… mosolyog, … ha esik…sír,…ha villámlik….haragszik… De mindezek ellenére állandó. Ugyanezt az eget bámulták dédszüleim, nagyszüleim amikor fiatalok és szertelenek, vidámak voltak vagy amikor fájdalmukban az égre tekintettek és elsuttogtak egy imát, remélve, hogy valaki meghallgatja és megérti őket…. és én is ezt az eget nézem, összeköt minket ez a csoda.
Tehát az egyik meghatározó pont az életemben... EGÜNK
A másik dologra később eszméltem rá.
Sosem voltam az a lány, aki nagyon szerette volna idejét a könyvek bújásával tölteni, sosem voltam jó helyesíró és sosem voltam nagy irodalomkedvelő, annak ellenére, hogy anyukám magyar irodalom - és nyelvtan tanár. Úgy igazán csak néhány éve tudatosult bennem, hogy mennyire szeretem kiírni mindazt, ami bennem van. Korábban rengetek levelet írtam... kézzel ...még annak a kornak a gyermeke vagyok, akik nem az internet segítségével tartották a kapcsolatot távollévő barátaival.
A levélírást kislányként, egy fájdalmas szakítás miatt kezdtem, mert nem akartam legjobb barátnőm barátságát elveszíteni. Középsős kis óvódásként találtunk egymásra egy eldugott kis Somogy-megyei faluban. Alig végeztük el az általános iskola második osztályát, amikor mindkettőnk családja úgy döntött, hogy máshol folytatja az életét, így több, mint 200 km távolságra sodródott egymástól két 9 éves kislány. Abban az időben, 1992-ben még nem voltak túlzottan modern eszközök, amelyek segítségével akár naponta gyorsan tudtunk volna csacsogni, elmondani ki mit érez, milyen izgalmakat tartogatott számukra az újrakezdés. Így maradtak a hagyományos, kézzel, kacskaringós betűkkel megírt leveleink... több, mint 10 éven át csak így osztottuk meg egymással életünk eseményeit, de barátságunk a mai napig töretlen.
Majd általános iskolás voltam, amikor naplót kezdtem vezetni. Írtam és írtam...ragasztottam a matricákat...rajzoltam...örültem és sírtam, boldog voltam és szomorú... csalódott és tettre kész...de a legfontosabb, hogy éltem és éreztem..és mindent megírtam.
Az első nagy szerelem hozta meg azt, hogy érzéseim ne csak a barátnőmnek, hanem szerelmemnek is leírjam. Ezeket a leveleket szerettem belecsempészni táskájába, amikor munkába indult, vagy csak a tv tetején hagytam, hogy olvasgassa. Kis irományaim már nem csak arról szóltak, hogy szerelmem mennyire határtalan vagy, hogy fájdalmam mennyire szaggató, hanem már a nőiségem és a bennem bontakozó vágyakat is kifejezésre juttattam.
Írtam, írtam és írtam...
... nem szerettem volna, ha mindaz, ami bennem van, bennem is ragad. Általában írásaim mindig valakihez szóltak, mert valaki kiváltotta belőlem azokat az érzéseket és gondolatokat.
Levél formájában adtam ki dühöm, fájdalmam, boldogságom, vágyaim, álmaim...
Így életemben meghatározó szerepet játszanak LEVELEIM.
Kik is azok a Csillagok, akikhez Leveleim szólnak?
Csillagok Mindazok, akik szerepet játszottak az életemben, akik akár egy percre is életem részévé váltak, akik hatással voltak rám, akik alakítottak, formáltak, csiszoltak, keményítettek. De Csillag bárki lehet, aki Önmagára ismer Leveleimben, aki érzi, érzete valaha azt a szívszaggató, mélyből jövő, szorító fájdalmat, ami miatt sírunk, de ugyanúgy osztozik a könnyekben (is) megnyilvánuló határtalan boldogságban.
Ezen kis oldalon közzétett írásaim elsődleges célja, hogy a dobozol előkerüljenek a megsárgult levélpapírok lapjain haloványan olvasható levelek tartalma.
Szeretném megmutatni, hogy ki voltam, ki vagyok...
Keveredik múlt, s jelen….