Már csak pár nap volt hátra a dél-afrikai utamig, amihez rettenetesen nem volt kedvem. Mit nekem állatok, kirándulás… nyűgnek érzetem, mert pénzt is kellett rá költenem…egy nyeremény útra… milyen már ez. Bár voltak ruhadarabok, amiket inkább anyukám ruhásszekrényéből akartam megkaparintani, mondván, hogy nem vagyok hajlandó olyan göncöket megvenni, amiket utána nem fogok felvenni. Most képzeljétek el, hogy nekem se sportcipőm, se zoknim, rendes papucsom a zuhizáshoz vagy pizsim sem volt, ami mondjuk nem árt ha az ember ilyen helyre megy. Így kénytelen voltam kicsit beruházni. Április folyamán már néhány lazább cuccot vásároltam, de május 2-án is további utolsó darabok beszerzésére indultam munka után.
Azt már korábban is írtam, hogy mennyire nehezen viseltem azon jeleket, amelyek arra mutatnak, hogy Misiék bizony babát várnak. Ezen a napon is sem volt másként…
Esett az eső és én nem találtam azt, amire szükségem volt. A Blaha téren lévő H&M-ben járkálva azon kaptam magam, hogy az jár a fejemen, hogy útban van a kicsi Misi. Épp egy tükör felé haladtam… felnéztem és magam látva, inkább próbáltam gyorsan elhessegetni a gondolatot, mert nem akartam kínozni magam. A laptopom és a táskám nehéz volt, de mondom ha már úton vagyok, akkor még beugrom néhány helyre és megpróbálom anyut is felhívni, hogy esetleg ma átmehetnék-e hozzá a rucikeresőbe. A Nyugati felé vettem az irányt és közben sikerült anyut elérni, aki hugival volt. Mondta, hogy most ők is ott vannak, de apjukat várjak. O-o…. na mindegy, gondoltam…arra megyek, mert már elindultam, de nem akartam összefutni apjukkal.
A Nyugati aluljáróba leérve, ahogy haladtam az üzletközpont felé, egy ismerős dallam hallatszott, az egyik utcazenés hangszeréből. Hamar felismertem, hiszen most, nem régiben szintén a véletlen vagy talán a sors küldte a dallamokat a fülembe…. Édes kisfiam…szólt szöveg nélkül… ha jól emlékszem talán egy saxszofonból. Már meg sem lepődtem, csak egy félmosoly húzódott meg arcomon, és fejem egy picit megráztam, hogy hidd el sors…értem…és tudom… feldolgozom… nem kell folyton az orrom alá dörgölni. Ha meg ez által akarsz felkészíteni, nagyon örülök neki, csak nem vagyok most abban a hangulatban, hogy ezt könnyen és méltósággal viseljem.
Tekintettel arra, hogy korán végeztem és anyu még nem hívott, hogy ők végezetek volna apjukkal, az eső meg szakadt, de úgy istenesen, így fogtam magam és beültem a Starbucks-ba. Estefelé járt már, így egy koffeinmentes kávét kértem, jól átázva, leültem a zsúfolt kávézó egy kis sarkába és chateltettem ismerősökkel. Körülöttem emberek, majd’ mindenki kezében vagy asztalán nevével ellátott pohárkája. Néha felnéztem telefonomból és figyeltem kik is vannak körülöttem. Majd mikor a mellettem lévő asztaltól felállt a leányzó, otthagyván poharát, megakadt rajta a szemem… Laura … még egy mosoly és fejrázás… hát igen…ez volt az első név, amit Misivel választottunk kislány névként (majd később meggondoltam magam)…
Jelek … és jelek…? Vagy csupán beleképzelem a körülöttem zajló világ történéseibe mindazt, amit nem kellene… ? Nagyon sokszor azt érzem, hogy bárcsak ne lenne az igaz, hogy ők együtt vannak, és együtt terveznek, mert én még itt vagyok… és nincs az jól, hogy helyettem Edna van vele, de egyszerűen a tudatom úgyis tudja mi a valóság. Semmi közöm már hozzá és nem is lesz. Más utat választottam én is, valahogy azon kell haladnom és meg kell tennem érte mindent azt megvalósítsam, és talán ezen az utamon majd megtalálom azt, amit keresek és ez az út segít a feldolgozásban. Szándékosan nem használom azt a szót, hogy ’feledteti’ velem a múltat mert, ahogy mindig elmondtam, sosem szeretném elfeledni a múltam, mert általa vagyok az aki…
Ezen estén anyuval és hugival túrtam a ruhákat és készültem Dél-Afrikára…
Budapest, 2016. május 14.