Kis Csillagaim, ez egy nagyon rövid és elég hiányos Levél, de nagyon jót nevettem rajta és közben persze elmém elkezdte kitölteni néhány kimaradt történettel, amelyet majd a levél végén osztok meg Veletek és úgy talán értelmet nyer a levél is.
Kedves Barátnőm!
Már túl vagyunk rajta! El sem hiszem, hogy leérettségiztünk. Pedig sosem gondoltam volna, hogy idáig is eljutunk. De nem volt egyszerű – én most is azt mondom. Rengeteg félelem volt bennem és ez a vizsgák alatt is bennem volt. De nem rohanok annyira előre. Mesélek néhány dolgot.
Bár már nem tudom, mit írtam utoljára. Talán az utolsó hét volt a legérdekesebb a suliban. Hétfő, kedd, szerda a szerenád napja nálunk, Én csak a szerdain vettem részt, ami a kezdetben jól indult. Mikor az osztályfőnökhöz indultunk, már az egész banda az utca közepén vándorolt. Fél 11 volt mire odaértünk, de én már nagyon untam magam és fáradt is voltam, már nagyon haza szerettem volna menni.
A csütörtöki napon volt a Nosztalgia Bál, ahol a 60-as, 70-es évek zenéit játszották. Ez a negyedikesek bulija. Sírtunk, de mennyire! Szegény Zolival sem tudtam beszélni, mert megszólalni sem tudtam.
Pénteken Fordított nap volt. Ekkor volt a bolond ballagás. Végigvonultunk a városon mindenféle hacukában, irtó jó volt. Elő kellett volna adnunk valamilyen műsort, de mi nem csináltunk semmit, csal beraktunk egy sírós számot (Az élet szép), leültünk és énekeltünk. Mindenki bőgött, aztán elvonultunk. Mindenki a maga dolgára. Vége volt az utolsó iskolai napnak. Szinte hihetetlen volt. Ebéd közben kaptam egy érdekes sms-t. A Roli írt, hogy ő lesz a ballagási ajándékom. Azóta is várom az ajándékomat.
Zolival találkoztam még péntek este. Kicsit összekaptunk, mert eddig nem akart eljönni a családi ebédre, a ballagás után és én meg is nyugodtam, mert nem akartam bemutatni annak a falusi bagázsnak. Zolika viszont közölte velem: őt nem érdekli, hogy én mit akarok, ő eljön. Én bevágtam a durcit és a végén megállapodtunk, hogy csak akkor jön el, ha én kérem. Az én ballagásom 11-én volt, „reggel” 20-kor- Abeszédek, az átadások unalmasak voltak. Mikor az ofő tartott beszédet kicsordultak a könnyeim. Mikor kiléptem az osztályból – csokrokkal a karomon - és megláttam a Zolit, a nyakába borultam és zokogva mondtam; „én nem akarok elmenni”. Zoli szerint ekkor voltam a legaranyosabb. Délután kijött vidéki otthonunkba (a falu nevét direkt nem írom ki-szerk). A társaság egész normális volt, de az öregek estére már ’jól’ érezték magukat. Én nem maradtam kint, hanem hazajöttem és a Zolival voltam. Leginkább pénzt kaptam, anyukétól fényképezőgépet és egy hatalmas plüssmacit kaptam. Anyu barátnőitől kaptam egy pécsi utat, aminek már te is tudod mi lett a vége.
Az érettségitől én nagyon féltem. A magyartól is. A szóbelire be sem akartam menni. Én voltam az első. De hál’Istennek mindennek vége. A felvételitől nem féltem, mert annak nem volt akkora tétje, mint az érettséginek. Június 22-én felvételiztem az Államigazgatásira. Előző este felmentem Pestre és a Zolinál aludtam, majd reggel ő kísért el. Tündéri volt. A felvételi után azonnal jöttünk vissza. Bár nem mondta meg, hogy itthon marad, ezért nagyon meglepődtem, mikor hétfőn felhívott. Csak az volt a baj, hogy épp rosszkor hívott, mert teljesen ki voltam akadva anyám miatt. Annyira el voltam keseredve, hogy szakítani akartam vele. Szegény ő nem értette mi történt velem, ezért feljött. Több órán keresztül próbálta kiszedni belőlem, mi történt, de én csak ültem a sarokban és nem tudtam semmit mondani, csak annyit, hogy ’tűnj el’! Ő azonban azt mondta, hogy nem fog elhagyni, ő nem érdekli, hogy ha megcsaltam és először mondta azt, hogy ’szeret’. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Már fél éve vagyunk együtt és egyre jobb lesz a kapcsolatunk. De nagyon félek a nyártól. Ő dolgozni fog, hol a Balatonon, hol itthon. Most még vizsgái vannak és csak a jövő hét végén találkozunk, majdnem 3 hét után.
Pécset nagyon jól éreztük magunkat az unokatesómmal bár, hogy őszinte legyek szívesebben lettem volna a Zolival.
A jogra a felvételim: hát nem tudom milyen lett, majd meglátjuk. De azért még folytatom a tanulást. Lehet, hogy nem tudom, mit fogok csinálni.
Remélem Neked jobban telik a nyarad! És minden rendbe van veletek.
Légy jó! Jó nyarat!
Sok puszi
barátnőd:
Megara
Fényesen ragyogó Csillagocskáim! Maga az érettségi az évek múltán már nem is akkora was ist das, sőt….
Az iskola utolsó napjaihoz különösebben nem is tennék hozzá semmit, mert azt valahol már nagyon vártam, hiszen én nem szerettem annyira az osztályomat, annak ellenére ahogy visszaolvastam a levelet nem jött át. Hiába az emlékek már akkor elkezdtek megszépülni (bár a gimis éveimről leginkább a naplóm tudna Nektek mesélni).
A ballagásom alkalmával a mai napig emlékszem arra, hogy Zoli mit viselt…piros ing, szürke öltöny és arra is emlékszem milyen volt amikor átölelt és sírtam. Ajándékként kaptam tőle egy gravírozott töltőtollat és golyóstollat és mivel a sárga rózsa, amit nekem szánt eltört, de ennek ellenér nekem adta, azt ami megmaradt belőle. Bőgtem, mint egy óvódás.
A ballagási ebéd, hogy őszinte legyek…hát borzalmas volt. Nem is maga az étel, hanem az, hogy gyakorlatilag senkit sem ismertem a meghívottak közük. A nagyszüleimet és az unokatesóimat leszámítva. Zoli nagyon jól viselte a dolgot. Ám amikor vissza akartam menni a városba, kitört egy újabb családi veszekedés. Sajnos anyukám húgát, apám annyira nem csipázta és mivel ő vitt be, így volt egy kisebb összeszólalkozás kettejük közt.
Arra már nem emlékszem, hogy miért voltam pontosan akkor úgy letörve és Zoli szavaira sem emlékeztem már. De magára az érzésre, hogy ott gubbasztok a konyhában a sarokban a földön és nem akarok beszélni. Sajnos tényleg nem tudom mi lehetett a kiváltó ok. Én már arra sem emlékeztem, hogy ekkor mondta ki a Zoli először, hogy ’szeret’, de arra emlékszem, hogy én 2 hónap után szeretkezés közben mondtam ki azt, hogy szeretem.
De majd folytatjuk …