2016. március 3-án este épp egy nagyon jó kedélyű filmet néztem. Sophie Marceau-val a Boldogság sosem
nem jár egyedül című filmet. Amikor először láttam barátnőmmel, sírva nevettem és nagyon jó kedvre derített és mindez még 2012-ben volt. Szinte hihetetlen, hogy ez a film is már vagy 4 éves…
Azt már bizonyára észrevehettétek, hogy szeretek jeleket, párhuzamokat vonni az életem eseményeivel. Most semmi, de semmi dolog nem jött fel tudatosan bennem a film nézése közben, egészen addig, míg a film leges legvégén egy ismerős dallamot hallottam meg. Először nem is tudtam hova tenni, aztán elmém megvilágosodott …. Istenem, ez a dal … ez a dal… erre a dalra kérték meg a kezem…
Bizony…
Ez a dal nem volt más, mint Etta James-től az At last…
At last
My love has come along
My lonely days are over
And life is like a song
Oh yeah yeah
At last
The skies above are blue
My heart was wrapped up in clover
The night I looked at you
I found a dream, that I could speak to
A dream that I can call my own
I found a thrill to press my cheek to
A thrill that I have never known
Oh yeah yeah
You smiled, you smiled
Oh and then the spell was cast
And here we are in heaven
for you are mine...
At Last
…és innentől kezdve gondolataim megállíthatatlanok voltak… kombináltak, és szőtték azokat a szálakat…
Mert mindentől függetlenül, mit is csináltam, ki is járt a fejemben, amikor a film ment?! Őszinte leszek… Misire gondoltam. És miért? Miközben a dalt szólt a film alatt, épp a barátnője oldalát néztem a facebookon és realizáltam, hogy az a lakáshirdetés, amit megosztott, az az övé lehet, így feltehetően összeköltöztek/összeköltöznek.
Elmosolyodtam és újabb és újabb párhuzamok és emlékek jöttek fel bennem. Szóval erre dalra kérte meg a kezem Misi, Sorrento-i utolsó esténeken. Fogalmam sem volt, hogy erre készül azon az estén, hiszen nagyon határozottan elmondtam kapcsolatunk alatt, hogy vannak időpontok, események, amikor nem szeretném, ha bárki is megkérné, a kezem. Az egyik ilyen volt a nyaralás… hiszen olyan sokan teszik ezt és ez nekem sablonos volt. A nyaralásunkat megelőzően, sok-sok hónappal -semmi konkrét dátumra nem emlékszem- az egyik hétvégi délután, a kanapén mókolgatva, meghallottam ezt a dalt és csak úgy lazán annyit mondtam, hogy ’na látod erre nyugodtan megkérheted a kezem’ vagy valami ilyesmi. De ahogy kimondtam szerintem el is felejtettem. A következő alkalom, amikor 
meghallottam ez a dalt… az a Sorrento-i naplemente volt, amikor én álltam a sziklánál, néztem az öblöt, majd mögöttem felcsendült a dal. Arra emlékszem, hogy nem hirtelen fordultam meg, mert először a dalt ismertem fel, majd akkor már szinte villámként hasított belém a felismerés, hogy ez most az amire én gondolhatok?! Megfordultam…és ott áll Ő… egyik kezében a telefon, amelyen keresztül szólt a dal…a másik kezében pedig egy kis doboz…ÉS IGEN!, ez volt az amire gondoltam. Elkezdtem bőgni, de nem kicsit, hanem nagyon. Patakokban folyt a könnyem és azonnal a nyakába ugrottam, anélkül, hogy ő bármit kérdezett volna. Majd mikor végül szabadult a szorításomból és könnyeimet valamennyire sikerült lenyelnem, az elfolyt sminkem, még jobban szétkenni, kinyitotta a dobozt és ott volt benne…a GYŰRŰ…csodás volt! Első látásra beleszerettem. Eltalálta (mondjuk nem volt nehéz, mivel a gépen külön mappa volt a gyűrűknek, ha egyszer elhatározná magát, segítségként)! Nem volt lényeg, hogy hogyan választotta ki. A lényeg Ő volt és az a kérdés, amit feltett… nem érdekelt, hogy térdre ereszkedik-e vagy sem. Ez sosem volt elvárás. Amikor az ő könnyes szemei
be néztem és megkérdezte, hogy ’Leszel a feleségem?’ …csupán egy halk igen jött ki belőlem, mert ismét elérzékenyültem. Aki már élt át ilyet, az bizonyosan tudja, hogy ez milyen érzés. Szavakkal leírhatatlan. Sosem tudtam milyen lesz, pedig ezerszer elképzeltem, a legkülönlegesebb helyszínekkel, ötletekkel, ezért is volt annyi kizárásom…de, hogy őszinte legyek így TÖKÉLETES volt. Mégpedig azért, mert Ő volt és én. Ő megtette, amiről sosem gondoltam volna, hogy megteszi. Határtalan boldogság volt. Olyan voltam, mint aki ruhafogassal a szájában aludt és fájt a vigyortól az arcom. Sosem lehetek elég hálás neki azért a napért…
Ha visszatérünk a Levelem elejére és a filmre, szeretném elárulni, hogy a női főszereplővel egy napon születtem (de nem egy évben) és Misinek maga a nő is bejött. Ezt a filmet néztem a repülőn, amikor hazafelé tartottunk az esküvőnkről és a nászutunkról… és ezt a filmet ajándékoztam neki egyik karácsonyra is (amit aztán nem tudtunk megnézni, mert nem volt lejátszható).
Kicsit összegezve, hogy érthető legyen pont akkor csendült fel a dal, amire megkérték a kezem, az alatt a film alatt, amelynek a női főszereplője velem egy napon született és Misinek bejött… az alatt a film alatt, amit az esküvőnkről és nászutunkról haza térve néztem… az alatt a film alatt, amit a Misinek is ajándékoztam… mindeközben Misire gondoltam és a barátnője oldalát böngésztem és a felismerés, hogy most tényleg összeköltöztek vagy összeköltöznek.
Milyen érdekes, hogy a film összekapcsol két fontos eseményt. A lánykérést és az esküvőt. A filmről egyszerre jut eszembe a lánykérés a dal miatt és az esküvő a visszaút miatt.
Az eljegyzésünk és az esküvőnk képei cikáztak a fejemben, miközben az a kép tolakodott be, hogy Misi épp összeköti újra valakivel az életét, akiről én nem érzem, hogy az aki… és persze mindennek a tetejébe, ha már nem lenne elég ez a képzavar, azt a színésznőt látom magam előtt, aki egy napon született velem…
Misi múltja és jelene zsúfolódott össze két perce és az én kicsi buksimba … A múltja, én vagyok, a jelene pedig Edna.
Ez vajon, megint valamiféle jel? Passz…a megérzésem azt súgja, hogy igen. Az első, ami bevillant, hogy ez az jelzi nekem, hogy tényleg nem ő az, aki Misi mellé rendeltetett. De minél többet agyalok, annál bizonytalanabb vagyok abba, hogy ezek a furcsaságok ezt jelentik-e.
Mindenesetre érdekes volt és kíváncsian várom, hogy évek multán ennek a napnak lesz-e jelentősége vagy feltűnnek-e ezek a momentumok valahol…valamikor…
egy kis adalék....
Ma, vagyis 2016. március 6-án töltöttem fel azt a levelet és az imént ment egy film (Szmokinger) és abban is felcsendült a dal ... érdekes :-)