2016. június 25. Hosszú idő után végre újra itt vagyok…
Becsukom a szemem és próbálom végiggondolni, hogy mi is az, ami most leginkább leköti gondolataim, megmozgatja belsőm, örömmel, idegeskedéssel, vagy talán bánattal tölt el.
Először is őrülten meleg van, míg így este fél 10-kor is. Miközben megpróbálom kusza, csapongó gondolataim rendezni a Horvátország - Portugália meccs megy. Mert bezony… foci EB van aranyapám.
Az események felgyorsultak, összecsaptak, összekuszálódtak piciny életemben. Nem várt fordulatokkal tűzdelt hetem van és egyszerűen nem értem miért mindig egyszerre kell ilyen bonyodalmaknak, brazil szappanopera módon az élet valós vásznán megjelenniük. Miért dobja ezeket az élet pont így?! Biztos vagyok benne, hogy ennek az az oka, hogy ’na akkor tessék…most légy okos, dönts a jövődről, melyik irányba is mennél’ című fricska áldozata vagyok. De most épp a túl sok jó van előttem és nem tudom, merre menjek.
Történt ugyanis, hogy hatalmas áldozatok és utánajárás és szüntelen bürokratikus harcok árán megszereztem az utolsó igazolást is a főiskolámtól arról, hogy ott tanultam. Két és fél hónapba telt,mire eljutottam arra szintre, hogy ebből elég és egy hatalmas kiakadás és fenyegetőzés után, az osztályvezető 3 nap alatt elintézte nekem az angol nyelvű igazolást. De megvan minden, minden! …juhuuu…. az első részlet a szakhatósági kérelem benyújtásához átutalva, minden megvan!!! Úgyhogy kis lelkem megnyugodott, már csak arra várok, hogy visszaigazolják, hogy a kérelem beadásra került és onnan én már csak várakozó álláspontra tudok helyezkedni és imádkozhatok térden állva vagy kézen állva vagy bárhogyan is, hogy esetleg ne találjanak olyat, amit nem kellene vagy ha hívják Adrit, akkor jól mondja a dolgokat… szóval félek azért rendesen, de sínen vagyok. Legalább megpróbáltam …ezt már biztosan elmondhatom és soha, de soha nem lehet majd emiatt lelkiismeret furdalásom. Én tettem érte.
Egyik legfelkavaróbb kis problémám viszont egy nem várt megkereséséből ered. Nem terveztem munkakeresését, hiszen tudom, hogy akármennyire is nehéz ebben a cégben, ahol vagyok, sajnos szükségem van rá Ausztrália miatt. Pedig már nagyon szenvedek. Egyszerűen elviselhetetlen az, ami most bent zajlik. Pár héttel ezelőtt megkerestek egy fejvadász cégtől és feltették azt a kérdést, hogy érdekelne-e a Britsh Petrolnál egy compliance-es állás, aminek a kezdése inkább majd ősz körül lenne. Hát miért is ne nézzük meg?- gondoltam, hiszen ha a kezdés ősz, lehet, hogy addig már az is eldől, hogy lesz akkreditáció vagy sem, illetve egy interjúval most nincs mit vesztenem. Így fogtam magam, összekapartam magam, kissé visszafogottan felöltöztem és elmentem a fejvadászhoz, majd néhány hét múlva, pontosabban 2016. június 20-án a BP-nél ültem az interjún, a legújabb kis narancs-barack színű Artz Models rucikámban, próbáltam egyenesen ülve, mosolyogva válaszolni a záporozó kérdésekre.
Őszinte leszek. Az interjún nagyon rosszul éreztem magam, mert egyszerűen azok a kérdések annyira nem passzoltak az én tapasztalatomra, illetve annyira feszegette az aktuális világra kiterjedő politikai és gazdasági témákat, hogy kukkra nem vágtam, hogy mit is válaszoljak sok helyzetben. Kényelmetlenül és iszonyat tudatlannak éreztem magam. A kérdéseket vissza sem tudnám idézni, mert annyira nem tudom miről volt szó. A pozíció amúgy AOL Analyst. A lényege, hogy azokat az ügyfeleket kell átvilágítani, akik a BP-vel szeretnének szerződni. A fizu baromi jó, legalábbis nekem, 25%-kal keresnék többet, mint most és hát nem vezetői pozi, plusz cafeteria, medicover kártya, 8 nap home office, lehetőség van év végi jutira, telefon korlátlan használatra 3 hónap után….és dobpergés mert, most jön a mézes madzag… az első két hónapot Londonban kellene tölteni, ahol betanul az ember. A környezet szuper, végre felnőttek társaságában lehetnék, 60% külföldi, vannak ott FÉRFIAK is. Nagybetűs férfiak, nem gyerekek!
Minden egyben van, de tényleg minden. Meg van a pénz… nem érdekel, hogy nem vezetői pozi, nekem ez nem hiányzik, sőt, vigye csak el helyettem a felelősséget más. Ott lenne az intellektuális környezet, és meg lenne a külföld is.
Igen ám, jól hangzik, de azért ismerem annyira magam, hogy látom mi is számomra ebben a az egyik legnagyobb buktató. Egy olyan pont, amitől azért egész életemben menekültem és legalább a mostani cégnél nem kell vele foglalkoznom és ez pedig számok, a pénzügy és a gazdaság. Mivel a munkának ez az alapja, így félő, hogy hamar bepánikolnék és kapkodnám a levegőt és sikítanék, hogy segítség, főleg mert mindez angolul menne. Ehhez pici vagyok én a pénzügyi ismereteim nemlétéről és összefüggések nem látásáról már elég sokakat sikerült meggyőznöm. Azt hiszem, itt nem lenne szerencsés ezzel nem tudással ’villognom’ és bent riszálnom a kis puccba öltöztetett popóm, Chanel-el mázolt pofim. És valószínűsítem, hogy hosszabb távon inkább demotiválna, hogy megint ez a hülye pénzügy és gazdaság a témája a munkának és nem a jog.
Ami pedig a legfontosabb az az, hogy nem illik az ausztrál profilba. Az eszem súgja állj meg… ha elfogadom annak sírás lesz a vége.
De itt van bennem, hogy nem bírom ezt a céget már, nem bírom azt, ami bent van, ahogyan bánnak velem, amiket ránk nyomnak…
Éppen ezért mivel már nem volt mit vesztenem úgy gondoltam, hogy most itt az idő ismét szint vallani és elmondani a londoni vezetőmnek, mi is bántja a lelkem, és mit látok mi az, ami nem működik, illetve ami most szerintem rajtam kívül mást is zavarhat. Én nem szerettem volna a jelenlegi vezetőnek Áginak elmondani, mert annyira azért nem bízom benne, mert tudom, hogy megkerülős és hátulról jövős, ezt sikerült is bizonyítania ismételten 2016. június 23-án.
Natalie is június 23-án jött, de akkor már annyira kivoltam a sok munka miatt és az összeszedetlenségem miatt, hogy már csak kapkodtam. Rengeteg hibát követtem el és annyira elegem volt már, hogy mindig hülye meetingekre és call-okra kell járni, ami fenntart a munkában. Ági 23-án hirtelen behívott magához, nem tudtam, hogy mit akar, mert nem volt megbeszélve. Aztán amikor leült egy Quality hiba listával, akkor már tudtam mi lesz. Ő azokat hibákat akarta átbeszélni, állítása szerint kiemelt az összesítő táblázatból. Én már az elején közöltem vele, hogy ezeket a konkrét esetek nélkül nem fogom tudni megmondani, hogy mi miért került levonásra, de azért csak nézzük meg. Na mindegy, annyira kibuktam az egésztől, hogy Áginak is elmondtam, hogy ebből nekem elegem van és utálom a quality-t és azt akarom, hogy valaki vegye át. Ezen meglepődött. Mondtam neki, hogy erről akarok Natalie-val is beszélni, mert nekem a kettő együtt nem megy és ezt nem is szeretem. 1 órám teljesen elveszett a napból.
Amikor Natalie megjött, utána a drága sales vezetővel és Natival elvonultunk egy kis megbeszélésre, ahol aztán baromi érdekes dolog történt. Amikor Natalie példákat kért, hogy Ági szerint miért vonunk szigorúan, akkor Ági elkezdte sorolni azokat, amelyeket korábban a másik Ági is. Mint kiderült Ági R. ezeket Ági J-től kapta. Ami szép volt még azon kívül, hogy Ági R. sajátjának állította be, az az volt, hogy egyik sem nézte meg mi van a levonások mögött, csak engem szembesítettek anélkül, hogy utánanéztem volna…nem tartom fejben a levonásokat és a hozzájuk kapcsolódó történeteket több száz esetre lebontva. Gyönyörű … gondoltam… elegem van belőlük. Az ilyen nőktől mentse meg a jóisten a cégeket!
Mikor végre kettesben maradtunk Natival elmondtam neki, hogy van néhány dolog, ami nyomja a szívem. Először elmondtam neki, hogy nem megy nekem ez a Quality dolog. Annak idején, amikor felmondtam ez volt az egyik ok, mert nem érzem magamhoz közel a témát és most már tényleg elég belőle. Vegyék el tőlem, vegyenek fel fölém valakit, nem érdekel, hiszen vannak terveim, megértem őket, hogy készülnének ők is erre. Nekem már túl sok, ami rajtam van és csak ugrálok egyik feladatról a másikra, nincs időm jól megcsinálni a dolgokat. Ezt a részét megértette és ő is érzi, hogy ez nincs jól.
A következő témát annak kapcsán hoztam fel, hogy az új bónusz rendszer a junior managerek és a supervisor-okat egy szintre tette, amit nagyon nem tudok elfogadni, mert ők fele annyi dolgot nem csinálnak, mint én és nem érzem azt, hogy ugyanazt érdemelnénk éves szinten. Főleg ha az a magyarázat, hogy a managereknél a cégre gyakorolt hatást nézik, míg az alattuk lévők esetében az egyéni teljesítményt. Na ez meg aztán totálisan nem igaz rám. Ezt el is mondtam Natalienak, hogy én aláírok, döntéseket hozok, jóváhagyok, adom a nevem szinte minden területen zajló folyamathoz, doksihoz.
…és még egy lényegesebb dolgok volt az pedig, hogy nem értem, hogy a Melinda miért manager és én miért nem. Az ő munkája és felelősségi köre mivel több, mint az enyém. Ő teljesen új a poziban (tréning, recruitment, pici hr) nincs korábbról ilyen tapasztalata, 6 ember van alatta. Én már 3 éve csinálom, QA, compliance, jog, 11 ember van alattam, supervisor, coach, magyarok, szlovákok… minden területet érintek…szóval nem hiszem, hogy kevesebb lennék.
Nati elmondta ennek utána néz, mert nem ő intézte ezt.
Melinda már úgyis egy ideje a bögyömben van, mert az az őkelmesége, feneséges nagyasszony stílust általában előbb mondanák rám, min rá, de azt hiszem ő túltesz mindenkin. Az a fenkölt stílustalalanság és beszólok mindenkinek, mert én jobban tudom… már nagyon kezdi felcseszni az agyam. Nem egyszer kiborultam miatta és visszaszóltam, úgy ahogyan ő és akkor persze meg olyan, mint Cristiano Ronaldo, a magyar – portugál meccsen, amikor a magyarok berúgták a harmadik gólt, hiszti és durci.
Csütörtököm, azaz június 23-án már gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy a BP-hez felvettek. Nem volt kimondva, de kaptam egy mailt, a fejvadász csajszitól, amiben azt írta, hogy nagyon pozitív volt a visszajelzés amit kapott. Oh-oh… hát most nem vagyok egy ilyen döntés meghozatalára felkészülve. Annyi adalék info még, hogy őszi kezdés helyett már a nyáron kellene kezdeni, ami aztán minden csak nem jó. Telócskám úgy lemerült, hogy nem tudtak elérni.
Pénteken, tehát június 24-én még mindig itt voltak Natiék és megjött az email is a BP-től, hogy felvettek… fogtam a fejem rendesen, mert miért most, miért nem 6 hónappal ezelőtt… akarom is meg nem is. A cél Ausztrália és azt mondtam, ha nem jön össze a letelepedés, akkor diákvízum, de mindenképpen megyek… ebből kiindulva nincs értelme a BP-nek és sajnos valószínű, hogy elbuknék a téma miatt is. De ki tudja, mit hozna és adna nekem az a cég. Próbálom kitisztítani az érzéseim és felidézni mindazt, amin keresztül mentem az interjúk során, mi volt a benyomásom. Valamiért jó érzésem van velük kapcsolatban. Valami azt súgja, jó lenne nekem. A szakmai vezető kissé unszimpi volt, de kitudja … még nincsenek bennem letisztázva az érzések. Pici időt kell nyernem.
Natalie is visszajelzett arról, amit azelőtti napon mondtam. Abban benne lennének, hogy elmozdítanak a QA-ból és azzal is egyetértenek, hogy van különbség supervisor és junior manager közt. A melindás dolgot még nézik.
De jó,de jó….öröm hula-hula táncot ejtek … mert sikerült itt is fejlődést elérnem, felvettek a BP-hez és közben a papírjaim is rendben vannak a szakhatósághoz történő benyújtáshoz.
Szóval ez most miért történik? Nem akarok panaszkodni, mert ezek jó dolgok. Nem arról van szó, hogy elveszteném a munkám, nem veszthetek sehol semmit, csak egyszerűen megint egy döntést kell hoznom. Pedig a döntésem már hónapokkal ezelőtt megszületett. Most már csak ki kellene tartani mellette. Lehet ez most a teszt … passz, de jó lenne, ha egy jel, csak egy pöti jel. És rossz, mert senki sem tud segíteni. Igazából senki sem tudja átérezni miért nehéz és persze mindenKi azt mondaná, hogy ezt nekem kell eldöntenem, nem akar beleszólni. Ilyenkor tényleg nagyon hiányzik valaki, aki segítene dönteni, aki meghallgat és át is érzi, hogy miért dilemma ez nekem. Jó lenne valaki olyannal megosztani, aki itt van velem és nem csak egy barát. Kicsit hiányolom most ezeket a mindennapi beszámolókat. Érezni azt, hogy valaki kíváncsi arra, hogy mi történt velem és törődik velem.
Az elmúlt hetek és napok lelkemben és szívemben hatalmas vihart nem kavartak. Féltem ugyan a foci EB-től, mert féltem azoktól az emlékektől, amelyeket felidéz majd…
féltem attól, hogy minden meccs, majd Rá emlékeztet…
féltem attól, hogy meglátom valamelyik meccsen…
féltem, hogy most ebben kissé sérülékeny időszakban hogyan is fog ez hatni rám.
Attól függetlenül, hogy nem omlottam össze, voltak nehéz pillanatok, napok, amikor csak Rá tudtam gondolni. Valahogy hiányzott…nem csak a meccsnézések miatt, hanem úgy amúgy is. Ismételten visszatértek a Svájcra történő utalások a filmekben, reklámokban…újra jönnek a Paul Rudd filmek (csak néhány példa: jún. 23. MTV-Kínos című sorozatban Svájcra való utalás; júni 24. Lánytesók című film- svájci gyártmány; júni 25. Ron Burgundy legendája –Paul Rudd film; Mi van doki című film- Svájcra és Zürichre történő utalás; június 26. Szívek szállodája –különleges lesz a desszert, egyenesen Svájcból. Kifárasztotta az utazás Ausztráliából).
Most 2016. június 26-át írjuk és épp a magyar-belga mecss 18. percében járunk. Ezt megelőző vasalás során is csak úgy villantak be az emlékek. Épp egy olyan ruhát vasaltam, amit Sorrnetoban viseltem, azon a nyáron, amikor megkérte a kezem. A múlt héten, idén először felvettem azt a ruhámat, amit aznap este viseltem, amelyen a nagy kérdést feltette. Amikor az egyik lányom megjegyezte, hogy jól néz ki, elmondtam a történetét és azt, hogy néha azért fájdalmas a viselete. Majd egy másik lányom megkérdezte, hogy ma már nemet mondanék-e? Én meg mondtam, hogy nem. Mert annak ellenére, hogy így végződött a történetünk, akkor szerettem és boldog voltam. Ma is pontosan ugyanúgy sírnék az örömtől, mint akkor és igent mondanék.
Biztos voltam benne, hogy az idei EB-re Misi ki fog jutni, hiszen nagy vágya volt. Már annak idején mondogatta, hogy egyes kollégáinak milyen jó, mert részt vehettek hasonló rangadókon. Most, hogy a Coca Cola az egyik főtámogató, így borítékolható volt, hogy ott a helye. A kérdés szintén csak az volt, hogy melyikre jut ki. Végül a 2016. június 19-ei Marseille-i Magyar-Izland mérkőzésre mentek Erikával. A képen egy jót mosolyogtam, mert a csaj, így kicsit messzebbről és napszemcsiben olyan volt mint én. Nekünk is vannak Misivel hasonló képeink és ha egymás mellé teszem őket, nehezen lehetne megkülönbözetni, hogy én vagy Edna van a képen. Őszintén szólva, rosszul esett persze, de valószínű, hogy jobb lehetett vele, mint anno velem, akár a Stadio Olimpico-ban vagy a Wembly-ben. Utána még egy darabig nézegettem őket és arra gondoltam, amire ilyenkor mindenki… mégpedig, hogy ha….. de nincs ha… csak a valóság van. Én itt Budapesten, ők pedig kint Marseille-ben. Emlékeztem arra is, amikor kint járt egy üzleti út alkalmával és hozta nekem a kis mágnest. De most nem én szeretkezem vele a meccset követően az örömmámorban. Akkor Totti rúgott 2 gólt, mikor mi jártunk Rómában, most pedig a magyaroknak nyílt esélyük a továbbjutásra.
Az utolsó csoportmérkőzést, Szabinával és néhány barátjával néztem Budán, a Pódium nevezetű helyen.. őrült meleg volt…és 2016. június 22-e. Ott ülve a kivetítő előtt, szomorkás voltam. Hiányzott ő. Nem tudtam merre van és hol nézi, de minden kis rezdülésére emlékszem. Tudom milyen, amikor szurkol. Azok a gesztusok, örömujjongások, artikulátlan magyarázások, az a hév és szenvedély… esküszöm a szexre nem tudott ennyire beindulni, mint a focira…legalábbis velem…kivéve, ha fekete combfix volt rajtam.
Mindenesetre kissé magányos voltam, mert én focit leginkább csak Misivel tudtam eddig nézni. Szilárddal is néztem… egyedül is néztem…de Misi mellett élvezet volt. Néha morogtam persze, de nagy tornák alatt szerintem nem volt velem baj. Szívesen mentem vele a Szabadság térre, hagytam, hogy menjen a haverokkal, ha itthon voltunk bekészítette a kis sörét és a nachos chips-et és a mártogatósait.
Hiányzik…nagyon hiányzik… a kivetítő előtt ülve már gyűltek a könnyek a szememben. Ahogy haladt előre az este, maradtunk még jó néhányan elég sokáig. 2 aperol spritz-re vagyok hitelesítve és az este végére sikerült 5-öt meginni. A mellettem ülő sráccal beszélgettem, majd a többiekkel is kialakult egy kis dumcsizás, aminek az egyik pontja az az volt, hogy mióta nem is voltam már pasival. Szerintük nem normális, de elmondtam nekik, hogy most nekem nem kell senki, csak azért, hogy dugjak. Hazamenet az, aki mellettem ült az este folyamán rám startolt. A taxiban csak azért nem csináltam jelenetet, mert ott ült Szabina és a srác haverja is, de rosszul voltam attól, ahogy a combomhoz ért. Azt még tudni kell, hogy nős és a felesége a 7. hónapban van és amúgy meg nagyon szép és helyes csajszi. Mikor Szabináék kiszálltak mi maradtunk és akkor már löktem el magamtól. Egy irányba mentünk, de ő kiszállt velem a ház előtt és már durván nyomult. Én meg megmondtam neki, hogy menjen csak szépen haza a gyönyörű feleségéhez. Nem érdekel, mit gondol és mit akar, húzzon haza. Baszki én lennék a világ legboldogabb embere, ha babát várnék és én lennék a legelkeseredettebb, ha mindeközben a férjem máshol, mással kavarna. Tudom, hogy Misi is mennyire szenvedett, mert már nem tudott úgy rám nézni, ahogyan korábban. Nem azt látta már, akit korábban…nem látta bennem a szerelmet…a nőt…az anyát…a családot. Megértem. Mit meg nem tennék, ha vissza tudnám fordítani az idő vasfogas kerekét. De igazából akkor, ha megtenném, az is csak az önzőségemet bizonyítaná, mert ő most boldog és minek akarná velem folytatni, ha most valószínűleg összehasonlíthatatlanul más érzelmeket élhet meg.
Erikát nem ismerem, de valószínű, hogy tényleg több közös vonásuk van. Pörgősebb, szociálisabb csaj az biztos, mint én, ami Misinek talán előnyére válik. Én magam egy nyugodtabb típus vagyok. Lehet, hogy igénylem azt a fajta anyagi biztonságot, amit egy férfi adjon, de szerintem tudok én nagyon alázatos is lenni. Ami a legfontosabb, hogy fontos nekem, hogy a másiknak mindent meg tudjak adni, amire vágyik, de közben szeretném, ha az én igényeimet is figyelembe vennék. Én egy kapcsolatba abszolút módom be tudom vinni, az anyát és a nőt egyaránt. Tudok harcos és engedelmes lenni. Lehetek dög és lehetek gyengéd… de a kölcsönösséget, a megértést és az egyenrangúságot elvárom.
Már egy ideje érzem azt is, hogy nem tudom, hogy mikor és hogyan csöppenhet bárki is bele az életembe. Ausztrália előtt nem szeretnék itthon sem kalandba, sem egyéb másba belebonyolódni. Most félek, hogy ennyi idő után esetleg elsodornának az érzelmek, de megint feleslegesen. De mire kijutok Ausztráliába és ott berendezkedem még évek kérdése és hát ki tudja, ott ki hogyan vélekedik majd egy idegen lányról, aki már a 30-es évei közepén jár… Nem hiszem, hogy ezek jól hangzanak bárkinek is. De ha átmennék a BP-hez… stabil cég, jó fizu, saját lakás, meglévő egisztencia…bár az a 30+ már ott sem a mérleg jó oldalára kerül és, hogy tök őszinte legyek nagyon jó nők vannak, ha az ember lánya körülnéz az utcán. Mire eljutnék Ausztráliában abba az élethelyzetbe, hogy talán készen állok valakire is, lehet, hogy már annyira megszoktam az egyedüllétet, hogy nem tudok befogadni senkit a saját kis világomba. De nem szeretnék egyedül maradni. Gyereket mindig szerettem volna. Ha 40 éves kort még megélem, és egyedül tengetném öregedő, macskás napjaim, akkor elindítok egy örökbefogadást. Valahogy ez sosem állt távol tőlem. Valószínű, hogy azért, mert tudom, hogy nekem nehezebb dolgom van, mint más nőknek. De szerintem ez egy szép dolog. Más is megérdemli, hogy szerető emberek vegyék körül, még ha az egyetlen szülőt is jelent. Remélem Ausztráliában sikerülni fog. Ahogy ízlelgettem ezt a gondolatot, egyre inkább éreztem, hogy ez az én utam. Nekem örökbe kell fogadnom…lesz gyermekem és boldogok leszünk. (most rúgták a belgák a 2. gólt, de mire leírtam, már bent van a 3. gól is, nekünk 0 …Misi most a fejét fogja az biztos, tenyerein az ujjak megmerevedtek és néhányszor lábához csapkodhatta).
Azt hiszem, nekem holnap vissza kell utasítanom a BP-t, mert Ausztrália a cél. Azt mondtam annak idején, hogy egy új munka ideig, óráig jó lenne és izgalmas lenne, de azt az űrt, ami miatt Ausztráliát választottam, nem töltené be. Őszintén sajnálom, de most ezt kell tenni…lemondok róla. Egyszer már 2014. decemberében lemondtam arról, hogy olyan munkám legyen, ami a joghoz kapcsolódik és most lemondok egy olyanról, ahol végre megfizetnének és mehetnék ideiglenesen külföldre is… ki tudja mit történt volna, ha akkor hagyom el a mostani munkahelyem vagy mi történne, ha most tenném.
De ilyen az élet…mi lett volna ha… ezek a szavak önmagukban vagy egymás mellé téve nem sokat jelentenek. Nekem kell megtöltenem azt, ami előttem áll. Nehéz hónapok várnak rám, főleg míg ennél a cégnél vagyok. Ausztráliától kevésbé félek, mint ettől az előttem előre nem tudható időtől, amit ennél a cégnél kell eltöltenem.
Ahogy a meccsnek is mindjárt vége, úgy zárom én is mára soraim. De még mielőtt megtenném, még egy dolog jutott eszembe.
Pénteki napon, 2016. június 24-én ráírtam Misire a Facebook-on. De csak annyit, hogy Szia! Hogy vagy? Hogy megy a szurkolás? (és a 4. belga gól is bent van) Annyira rosszul és egyedül éreztem magam és kíváncsi voltam, hogy reagál-e bármit is. Főleg azok után, hogy áprilisban sem válaszolt szegény Scottikás üzenetre. Misi most sem válaszolt…és már nem is fog. Nem értem mi történhetett. Mi változott annyira meg benne, hogy ne írjon vissza? Nem így búcsúztunk el. Nem tudom, hogy mi olyat hallhatott, ami ennyire elidegenítheti tőlem…vagy egyszerűen ennyire ki akar zárni, mert már új életet kezdett?! Nem tudom…és nem értem. Az okok ismerete nélkül, nekem ez egy gyerekes viselkedés. Mondja meg, vállalja fel, hogy miért nem ír vissza nekem. Merjen már konfrontálódni… Nem tudjuk, már egymást bántani, és nem is akarom, csak válaszokat szeretnék. Rágom magam ezen, mert tényleg nem értem… Most jött volna nála valami dackorszak? Vagy nem tetszett neki, hogy annak idején azt mondtam, hogy szerintem nem Edna lesz az igazi? De ezt még komolyan sem szabadna vennie, hiszen ha biztos az érzéseiben, akkor ne törődjön vele és kész és tudja be annak, hogy féltékeny vagyok… De ez, hogy csak ukk-mukk-fukk nem reagál?! Olyan, mint amikor én le akartam rázni a pasikat. Gondolom ez a cél… de nem hiszem, hogy ennyi idő után – különös tekintettel arra, hogy azt mondta, hogy bánta meg az együtt töltött időt – ez a megfelelő, igazi férfias hozzáállás… Hjaaaaj tudja ő, hogy mivel tud igazán felbosszantani és szomorúvá tenni… Majd csak erősebb leszek ettől is.
Az éjjel soha nem érhet véget….bárcsak… bárcsak ez lenne most… nem akarok én sem kimondani egy döntést, nem akarok dolgozni menni…egyszerűen most csak magam akarok lenni…jó darabig…
Budapest, 2016. június 26. 22:55
2016. június 30.
Jöjjön egy kis update. Nagyon szenvedtem a BP ajánlat miatt, mert nagyon nem akartam visszautasítani. Húztam, halasztottam…kérdeztem Edith-et is, hogy hogyan befolyásolná az akkreditációs eljárást. Ő is abban erősített meg, hogy igazából a kötelező 3 évem megvan, így akár válthatnék is, de nem lehet tudni, hogy mit fognak még kérni. 3-4 hónapot még várni kell.
A hét első napjai kegyetlenül szarok voltak. Már bent is a sírás kerülgetett. Olyanokért kaptam lebaszást, amit nem tartottam jogosnak és ráadásul olyan hangnemben, hogy legszívesebben a fülébe mondtam volna, hogy fogd be a pofikádat és csücsölj le arra csontos seggedre (amúgy pasiról van szó) és csináld helyettem, amit kell és utána minden betűről, betűre meg fog egyezni minden dokumentumban, amit a biztosító jóváhagy.
Így, amikor rászántam magam, hogy visszahívjam a fejvadászt, nem tudtam nemet mondani. De igent sem mondtam. A kezdésre hivatkoztam és azt mondtam nekik, hogy annak idején az interjúk kezdetén még őszi kezdésről volt szó, és én nem tudok ilyen gyorsan felállni és mindent itt hagyni és ha már váltás, akkor szeretnék előtte pihenni menni is. A fejvadász csajszi megígérte, hogy megkérdezi a BP-től ők hogyan látják a helyzetet és visszahív majd.
Láss csodát a tegnapi napon megjött a válasz, hogy jó nekik a szeptemberi kezdés. Hát volt nagy meglepődés. Egyszerre voltam izgatott, ideges, nyugodt és zavarodott. Egyrészt nyertem 1 hónapot a döntéshozatalra és meglátni, hogy itt hogyan alakulnak a dolgok, de a jelenlegi helyemen nem számítok nagyon pozitív változásokra. Vagyis inkább én adtam fel, de végleg… hiszen nincs ami motiváljon. Van egy jó kis állásajánlatom, ausztráliai álmom… és még mindig ott van, ha egyik sem jön be, akkor Ausztrália diákvízummal még mindig elérhető számomra.
Ma beadásra került az akkreditációs kérelmem is. Így már izgulok, de várakozó álláspontra helyezkedem…csak az az angol, az ne lenne….de megcsinálom, nem vagyok butuska, meg kell csinálnom… Nem adom fel és akarom…amit akarok azt el tudom érni, különös tekintettel egy olyan dologban, amiért tenni tudok és akarok.
Misi azóta sem válaszolt, így őt kénytelen vagyok lassan, de nagyon lassan feladni… Lehet, hogy eljön még annak az ideje, hogy beszélünk, de ahhoz neki nagyon meg kell nyugodnia és rendezni kell sorait, érzéseit. Ha megerősödött, lehet tud majd velem beszélni.
… és most csak annyit tudok mondani:
De minden út összefut,
Az árnyékból a fény kijut,
De egyszer még gondolj rám, gondolj rám!(Edda-Érzés)