Micsoda egy nap volt! Nagyon lassan telt, de annál több dolog történt.
Reggel még mindig az előző nap hatása alatt voltam és Misi járt a fejemben. Nem nagyon tudtam arra koncentrálni, hogy közölnöm kell Adrival azt, hogy szeretnék Ausztráliába menni a közeljövőben, ami persze azt jelenti, hogy szándékomban áll elhagyni a céget, de mindehhez persze szükségem lenne a segítségükre.
Péntek révén, csupán egy farmert, egy fehér pólót és egy piros magas sarkú cipőt vettem fel, hogy azért mégse legyek annyira laza. A nap hosszú idő után kisütött és érezni lehetett a melegét, ahogy reggel az árnyékos részekről, a fényre értem.
Olyan 8:40 körül értem be és vártam a pillanatot, hogy Adri rám írjon vagy feljöjjön a kávéval. Kérésére hoztam neki egy kis karamell szószt a kávéhoz, hátha jobb kedve lesz. 9 óra körül feljött, elkészítettük együtt a kávénkat, majd beültünk az irodába.
Érdekes módon nem emlékszem túl nagy izgalomra részemről. Tudtam, hogy meg kell tennem, nincs vesztenivalóm. Mikor leültünk Adri mondta, hogy remélni nem rossz hír. Én csak annyit mondtam, hogy nincs nálam semmilyen papír, talán inkább magánjellegű, amit mondani szeretnék, de van munka vonatkozása is, hiszen akkor nem ülnék itt.
A bevezetőm hosszúra nyúlt, ezt szintén el is mondtam neki, hogy szeretnék a kályhától elindulni és majd eljutni az asztalig, mert talán így jobban el tudom magyarázni, hogy mi vezetett a döntésemre.
Mindenkinek vannak álmai, vágyai az életben, amelyeket igyekszik megvalósítani és ezeket az élet és a körülmények vagy felülírják, vagy megváltoznak. Az én életem nagyot változott különösen az elmúlt másfél évben. A tavalyi évem nagyon pörgősre sikeredett, mind munka, mind magánéletben (amiről keveset tudnak), majd az év vége felé egy kicsit megfáradtam és év elején leültem és számot vetettem, elkezdtem megnézni, hogy mi az, ami nekem hiányzik az életemből és mi az, amivel teljesebb lehetek, mely álmaimat sikerült eddig elérnem.
3 nagyobb álmom volt. Jogi diploma. Ez a cél jött legkésőbb, de ezt már kipipálhatom. A legnagyobb vágyam persze a család, anyuka szeretnék lenni, de ez még várat magára. És van még egy, amit eddig a család megteremtésének lehetőségének közelsége mindig felülírt… és ez az, hogy szeretnék külföldöm élni.
Itt tartottam egy piciny szünetet, mert Adri nagyon komolyan hallgatta mondókat, majd folytattam…
Valahogy az ország is szinte magától értendő volt, nem gondolkodtam, nem nézegettem körbe. ..Ez pedig Ausztrália. Ekkor egy piciny mosoly húzott meg az arcán és mondta, hogy sejtette a család miatt… Mondtam lehet, hogy benne van ez is, de valahogy az is, hogy minél messzebb szeretnék menni.
Ő már lazábban kérdezett, hogy munkavállalói vízummal vagy hogyan mennék.
…ekkor én még egy picit magamhoz ragadtam a szót és elmondtam, hogy én még nagyobbat álmodtam, és én nem egyszerűen csak ki akarok menni, hanem szeretnék bevándorolni, letelepedni. Viccesen hozzátette, hogy ugye nem menekültként. Természetesen nem válaszoltam, hanem képesítés alapon szeretnék vízumot kapni, amihez az ő segítségére, illetve a cég segítségére lenne szükségem. De szeretném felvázolni, hogy ez egy mennyire bonyolult folyamat, ami sok ponton tartalmaz buktatókat és ez nem azt jelenti, hogy én most és mindjárt felállok, hiszen nem tudhatom én sem, hogy mikor mi fog pontosan történni, de én most jobban rájuk vagyok utalva, mint valaha, mert nekem szükségem van a munkaviszonyra.
Ezen a ponton már sokkal oldottabbak voltunk. Ő azt mondta, hogy teljes mértékben megérti a döntésemet és jó ötletnek tartja. Több olyan ismerőse is van, akik így döntöttek és nem bánták meg a döntésüket, valamint ők is a férjével gondolkodnak még ebben. A referencia levél és a szervezeti ábra kapcsán számíthatok rá. A kérdés, ami benne és bennem is felvetődött, hogy a londoniakat mennyire vonjuk be. Bennem is van egy félelem, hogy ők úgy fognak gondolkodni, hogy megszűntetik a munkaviszonyom. Adri elsőször azt mondta, hogy lehet nem kellene Natashát bevonni, majd inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy mondjam el neki, ne akkor derüljön ki, amikor esetleg már előre haladottabb az ügy. Én megértem Adrit abból a szempontból, hogy ha később derül ki, akkor neki lehet ebből gondja, így nem mondhattam neki, hogy inkább maradjunk csendben legalább a szakhatóság döntéséig, mert utána úgyis eldől, hogy tudok-e tovább menni vagy teljesen újra kell kezdenem egy másik vonalon. Na mindegy… belementem abba, hogy a jövő héten beszélek Natashaval.
Alapvetően pozitív volt Adri hozzáállása, azt is mondta, hogy jónak tartja, hogy már elkezdtem az egészet felmérni és a lépéseket megtenni, mert most vagy soha. Sokan mondják, hogy megteszik, de sosem teszik meg az első lépéseket. …és igen, én ezt nagyon szeretném. Itt nem arról van szó, hogy egy munkahelyváltás segítene, mert nem lenne számomra az elég. Lehet, egy kis ideig az újdonság jó, de aztán újra visszatérne az, ami hiányzik. Szeretném magam teljesen lerombolni és újraépíteni, szeretném itt hagyni mindazt, ami körbevesz és arra emlékezetet, amit nem szeretek, ami fáj.
Ő teljesen megértette mindezt…vagyis legalább ezt mondta, még a nyelvtanár kapcsán is segítséget ajánlott. Bár Adri még 1 hétig van, mert babát vár és visszavonul, de remélem, tud nekem segíteni. Majd még egyszer megköszönöm neki azért azt a sok segítséget, amit kaptam tőle és majd elmondom neki, hogy sajnálom, hogy annak idején úgy alakult, ahogyan alakult a mi kapcsolatunk. Ő volt az egyetlen eddig, aki tudott azért hatni rám és motiválni a munkában és ezzel igenis mindig is helye lesz az emlékeimben és talán a szívemben is.
Miután a kötelező körrel megvoltam, még kötetlenebbre vettük a társalgást és elmesélte azt a mizériát, ami a meg nem ítélt bónuszok közt volt. Történt ugyanis, hogy az idei évben a tavalyi évre vonatkozóan nem kaptunk jutalmat. Maximum 3 havi volt beígérve, ha teljesítünk, de sajnos nem jött össze. Bár nem voltunk meglepődve, annak ellenére, hogy semmit sem láttunk évközben az eredményekből és végén azért elég rendesen látszódott, hogy mely területeken bukott el a történet, amire vonatkozóan pedig mindig a kintiek hozták meg a döntéseket, így valahogy joggal éreztük, hogy bármire is hívjuk fel a figyelmet, az ő döntéseikért most mi szívunk.
Állítólag volt, aki harcolt értünk közülük is. Adriék azt kérték, hogy legalább 1 havi bért adjanak, ha már 3 éve itt dolgozunk és soha nem kaptunk semmi extrát. Ami talán elvárható lett volna. Mondtam én is, hogy most egy rendkívül motiválatlan vezetői réteg van. Adri is egyetértett ebben, amit a kinti vezetők felé is jeleztek, annak a kíséretében, hogy ne lepődjenek meg, ha itt felállnának az emberek, de hajthatatlanok voltak.
Szóval a beszélgetésről nagy vigyorogva jöttem ki. Kicsit megkönnyebbültem, de azért ott van az a jövő heti beszélgetés Natashaval, amiből bármi lehet még… de legyünk pozitívak.
A nap hátralévő részében nem voltam túl produktív a munkában, de jól éreztem magam. Meglepetésemre Zsófi beszélni akart velem. Már egy ideje érezhető volt, hogy nem mennek neki a dolgok. Én azt éreztem, hogy valahogy nem is érdeki és olyan helyzetekben nem tud döntést hozni, amit már rég tudnia kellene és érezhető volt, hogy szenved.
Ott ültem vele szemben és elmondta, hogy szeretne cégen belül megpályázni egy másik pozíciót és már nem érzi jól magát nálunk. Kissé könnyesek voltak a szemei. Mivel én már csalódtam benne korábban, de azon már túltettem magam, illetve tudtam, hogy a csapattagok egy része nem kedveli, és persze mert ha neki így jobb, akkor miért akadályoznám meg, hogy átmenjen oda, hiszen lenne más módja annak, hogy elmenjen, így természetesen teljes mellszélességgel támogattam a döntését, hiszen délelőtt velem is ezt tették.
Milyen érdekes, hogy amit reggel az én főnököm élt át, azt én délután, mint vezető szintén megéltem… és ami még mindenképp érdekes, hogy aznap voltam 3 éve a cégnél… (micsoda karmikus nap! Fizikailag ugyan 2013. május 21-én csatlakoztam a csapathoz, de a szerződésemben május 20-a van. 2012. május 21-én tettem le az utolsó államvizsgám a jogon… ez a nap valahogy meghatározó úgy érzem).
Majd Zsófi miután megnyugodott meglepő őszinteséggel beszélt arról, hogy tönkrement a kapcsolata és most ő is kicsit újult erővel szeretne másba belekezdeni, ami segítene neki. Így én is meséltem neki egy kicsit magamról. Akárhogyan is viseltet felém, remélem neki a legjobbakat és nem hiszem, hogy valaha is olyat tettem volna ellene, ami miatt ő annak idején nekem feszült, de remélem a legjobbakat neki.
Ekkor már majd’ vége volt a munkának. Munka lett volna, de nem ment. Egy kis Dóris dumcsizás után, úgy voltunk, hogy akkor húzás haza. Én még beugrottam egy kis kitérővel a kedvenc macaronomért a Chez Dodo-ba, hiszen ezt a napot meg kellett ünnepelni. Megpakolva indultam, hazafelé és amikor hazaértem, akkor ledobva gönceim, gondoltam egy kis mozgás még jobban felpörget, így felvéve edző rucikámat, Scotti cicát szólongattam, aki valahol a folyosón kóválygott és zaklatta a szomszédokat. De aztán sehol sem látván a gyereket, felvettem még egy felsőt és a keresésére indultam.
Áginál találtam rá. Ági az egyik szomszédom, akivel november 19-én beszélgettem utoljára és meglepően sok közös dolog van bennünk. Most nem szerettem volna zavarni, hiszen épp tornázni készültem, illetve a lakásom is tárva nyitva volt. Ági beinvitált és míg Scotti épp lakás pusztításba kezdett, addig mi elkezdtünk beszélgetni. Meglepő őszinteséggel beszélt arról, hogy a tegnap tudta meg, hogy az inszeminációja nem sikerült és bár ez volt az első, de azért rossz érzés. Ezt teljes mértékben át tudtam érezni, hiszen a család és gyermek utáni vágy erős bennem is. Hosszú beszélgetésbe kezdünk, különösen a múltamról és a jelenemről is. Meséltem neki Ausztráliáról, apámról, Misiről… szóval hosszúra nyúlt, majd mondtam neki, hogy megyek megetetem a gyerkőcömet.
….és hihetetlen, de ezek után még 1 óra tornát is lenyomtam…és még mindig volt hátra majd 3 óra napból. Gondolkodtam is, hogy most hogyan tovább, de aztán, ahogy lehelyezetem feszesített popsimat a kanapéra, már éreztem a fáradtságot.
Lassan, de biztosan nehezebben tudtam nyitva tartani a szemem, majd mikor egyszer kinyitottam …akkor úgy döntöttem, hogy jó, akkor irány a fürdőszoba, majd az ágyikó.
Elgyötörten, de egy fantasztikus, élményekkel teli nap után, hihetetlenül korán – magamhoz képest –kerültem a pihe puha kis ágyikómba…
Budapest, 2016. május 21. 23:49