Állok a fürdőszoba közepén… lassan magamra tekerem a rózsaszín törülközőmet. Szédelgek… imbolygok… Fejem kába…tekintetem ködös…
Felnézek a tükörbe, és saját magammal nézek szembe. Kutatom, hogy vajon mit érezhet az a személy, akit látok, mit látok, ha ránézek? …és látom a megtörtséget. Tudom, hogy vallomást kell tennem magamnak. Sokszor megtettem már, de úgy látszik még nem elégszer vagy csak nem gondoltam elég komolyan.
Mindenki tud tanulni az elkövetett hibáiból. És én most kimondom… magamnak… hogy sosem csalok meg olyan személyt, akit szeretek, legyen szó barátról vagy társról, de még inkább sosem csalok meg olyat, aki szeret engem…
…egy dal részlet visszhangzik a gondolataimban; ’kinek mondjam el vétkeimet, és a megbocsájtást kitől kérjem, kinek mondjam el vétkeimet, Istenem’ Friderika dala 1994-ből (22 éve)
Ekkor már a lefekvéshez készülődtem. De, hogy miért is éreztem így?
Egész héten sokat gondoltam Misire. Erősen támadta gondolataimat és fel-fel sejlett arca.
Lehet, hogy mindez csak amiatt történt, mert tudtam, hogy a héten lesz másfél éve, hogy már nem vagyunk együtt. Egészen pontosan a mai napon. De azt is tudtam, hogy ezzel párhuzamosan Ednával a fél éves évfordulójukat ünneplik majd, 12-én. Nagyon, de nagyon erős érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy ennek megadják majd a módját. Bennem volt, hogy esetleg utaznak…
Tegnap nem tudtam szintén attól szabadulni, hogy valami megint történik. A sors kerekei forognak…valami készül. Így egy egyszerű mozdulattal rákeresvén Edna profiljára, majd kiszúrván a szememet, egy kép jelent meg egy romos ókori épületről. Felette a felírat; Edna bejelentkezett itt> Pantheon, Misi társaságában….
Megint jött a szívdobogás, elöntött a melegség és nem értettem, hogy miért Görögország…Misi nem volt oda Athénért, abból az okból kifolyólag 
is hevesen dobogott a szívem, mert most láttam először leírva a nevüket egymás mellett, és jött a felismerés, hogy ez nem Görögország, hanem Róma! Az én Rómám!
A szűnni nem akaró, egyre gyorsuló szívem zakatolása mellé, a testemet elöntő melegség átalakult zsibbasztó fájdalommá a mellkasomban és a döbbent, haraggá vált. Arcomat áztató, szememben gyűlő könnyek nem voltak….
Nem tudom ezt hogyan kellene érzékelnem. Van itt olyan, hogy helyes érzés? Fájni kellene mindennek, mert most már biztosan mindenki számára tudottá vált a kapcsolatuk vagy haragudnom kellene, mert a első közös kiruccanásuk (legalábbis amiről én tudok) szintén Róma, mint annak idején a MIÉNK volt.
Nem, nem, nem… hajtogattam magamban… nincs visszaút…ez hivatalos…de ez akkor is az én városom… a mi városunk!
Jöttek a megválaszolhatatlan kérdések, miért pont Róma? Meccs lesz? Innen mennek tovább? Nem értettem, de egyre inkább a harag kezdett bennem gyűlni. Meredtem a képernyőre és akaratlanul egyetlen könnycsepp folyt végig az arcomon. Tekintetem egyszerűen beleveszett az előttem álló képbe és felíratba, de nem tudtam olvasni, mert minden olyan homályossá vált. Mellkasom elnehezült, gyomrom kavargott … fejem zúgott… és csak süllyedtem.
Süllyedni a fájdalomban mélyebbre és mélyebbre… nem akartam ezt érezni. De nem volt mit tenni. Ambivalens érzések kavarogtak bennem. Már egy ideje érzem azt, hogy vágyom valakinek az érintésére, valakire, akihez odabújhatok éjszaka, és akire mosolyoghatok reggel, fáradt, puffadt szemekkel. Jó lenne nőnek érezni magam, olyannak, akit szeretnek, és aki szeret. De ezekben a pillanatokban egyszerűen azt éreztem, hogy képtelen lennék bárkit is befogadni az életembe. Akármennyire vágyom a szerető karok ölelésére, ujjak érintésére, ajkak csókjaira… egyszerűen képtelen vagyok mindezt közel engedni magamhoz. Mintha ezek a karok, ujjak és ajkak sosem érhetnek el, mert a belsőm egyszerűen visszautasítja őket, mert nem Hozzá tartoznak… Hozzá, aki most épp Rómában van. Abban a városban, aminek zeg-zugos utcáit, kicsiny éttermeit, műemlékeit együtt barangoltuk be és nem egyszer… Róma az én, illetve a mi városunk volt. Olaszország volt szinte az egyetlen ország ahová mi nyaralni jártunk. Együtt fedeztük fel Rómát, Tivolit, Sorrentot, Positanot, Amalfit, Caprit, Toscana-ból, Caprese Michaleneglot, Cortonát, Pisa-t, Cinque Terrét és Veronát. Róma örök számomra és Róma igen, Róma különleges … és dühített, hogy az a hely mely annyira fontos számomra, ahol először jártunk együtt, most az övüké is lett…
A haragom egyre inkább valami mássá …tehetetlenséggé kezdett alakulni. Tehetetlen voltam, mert nincs ráhatásom a dolgokra, nem irányíthatok…csak tűrni tudom és végignézni, míg kapcsolatuk kibontakozik és beteljesedik. Fél év alatt megugrották mindazt, amit mi megközelítőleg 4 év alatt. És szerintem az eljegyzésre sem kell sokáig várni és a valódi esküvőre sem. Én mindeközben csak ültem az asztalnál, fejem fájt és nagyon szédültem. Gondoltam itt már úgysem tudok mit tenni. Le kell zuhanyoznom.
A zuhany alatt állva, a vízsugár az arcom simogatta, de bennem továbbra is csak azon gondolatok cikáztak, hogy Misi már nem az enyém és hogyan tudtam ennyire elrontani. Miért csináltam, azt annak idején. Misiben sokkal többet láttam, mint annak idején Zoliban. Sajnos ezt sem jól mutattam ki. Misi sokkal nagyobb támaszom volt, mint bárki ebben az életben. Nagyon sokat köszönhetek neki és én mégis elárultam. Persze voltak neki is hibái, és ha beszél velem…ki tudja… De elrontottam…vétkeztem…és igazából ekkor jelent meg az a hang a fejemben, amely elkezdte dúdolni, hogy ’kinek mondjam el vétkeimet és megbocsájtást kitől kérjem…’ Hiszem, igen vétkeztem, de nem mondhatom el senkinek…Mis pedig eddig még nem mondta, hogy megbocsájtott volna. A feloldozást még nem kaptam meg…
Csak a dal szólt a fejemben és ajkaim szavak kiejtése nélkül mozgott. A meleg víz, mely arcomat mosta, vegyült könnyeimmel…
Miután kiszálltam a kádból….
Állok a fürdőszoba közepén… lassan magamra tekerem a rózsaszín törülközőmet. Szédelgek… imbolygok… Fejem kába…tekintetem ködös…
Felnézek a tükörbe és saját magamammal nézek szembe. Kutatom, hogy vajon mit érezhet az a személy,akit látok, mit látok, ha ránézek? …és látom a megtörtséget. De tudom, hogy vallomást kell tennem magamnak. Sokszor megtettem már, de úgy látszik még nem elégszer vagy csak nem gondoltam elég komolyan.
Mindenki tud tanulni az elkövetett hibáiból. És én most kimondom… magamnak… hogy sosem csalok meg olyan személyt, akit szeretek, legyen szó barátról vagy társról, de még inkább sosem csalok meg olyat, aki szeret engem…
Álltam még egy darabig és csak a szédülést éreztem. Valahogy nem találtam az egyensúlyom. Összeszedtem magam és lassan elkészültem a lefekvéshez. Befeküdtem az ágyamba, amelyben ő már nem volt, abba az ágyneműbe, amit ő is használt, szembenéztem azzal a szekrénnyel, amit akkor csináltattunk, amikor ő beköltözött (pont beköltözése előtt szakította el a combizmát, így 1 hónappal előbb jött). Egyedül fekszem a sötétbe burkolózva, bár a tv fénye adta a világosságot. A takaró alatt, a tablettel a kezemben, tudtam, hogy meg kell hallgatnom a dalt… így rákerestem és felcsendült a gitárszóló, majd fülembe csengtek a következő szavak, amelyek hallatán szemeim megteltek könnyel, de sírni már nem tudtam. Igazságot hordozott a dal és így még nehezebbé vált az éjszaka. Mindaz, amit fentebb írtam, most itt, néhány szóban összegződött:
Semmi sincs, csak fénytelen éj, csak szótlan bánat, hiú remény,
Nincsen hűség, nincs szerelem, nincs simító kéz nekem.
Kinek mondjam el vétkeimet, és a megbocsájtást kitől kérjem?
Kinek mondjam el vétkeimet, Istenem?
Hideg az éj, de fényre vágyom,
Mint délre húzó fecskepár.
Testem kihűlt álom csupán,
De lelkem szunnyadó tűzmadár...
Kinek mondjam el vétkeimet, és a megbocsájtást kitől kérjem?
Kinek mondjam el vétkeimet, Istenem?
Ne kínozz, hisz előtted állok pőrén, bekötött szemekkel!
Ó, Isten, mondd miért?
Könnyek nélkül sírok a meg sem született gyermekemnek!
Hogyan mondjam el vétkeimet? És a megbocsájtást kitől kérjem?
Kinek mondjam el vétkeimet, a bűneimmel kell, hogy éljek!
A megbocsájtást kitől kérjem?
Kinek mondjam el vétkeimet, Istenem!
A dalt és annak feldolgozásit vagy 10-szer meghallgattam. Testem valóban egy kihűlt álom volt, mert mindaz, amiről korábban álmodtam, messze került tőlem…nem is akarom, hogy most bárki hozzám érjen, nem akarok senkit beengedni az életembe, de mindeközben egyszerűen égtem…a tehetetlenség és az, hogy én tehetek minderről robbanni szeretett volna, de még nem megy…nem megy…még tovább gyűlnek benne az érzések.
Tudom, hogy hibáztam, de szerettem volna rendbe tenni. A tényeken ez már mit sem változtat…
Ő már nem az enyém… és én nem tehetek és nem is fogok tenni semmit… Napra pontosan másfél évvel ezelőtt kilépett lakásom ajtaján … és én azóta sem tettem semmit… elfogadtam a döntését….
Nincs más feladatom vele kapcsolatban, mint lezárni…
Budapest, 2016. március 20.