Drága Csillagaim!
Egyre másra jönnek a furcsábbnál, furcsább ’véletlenek’ az életembe. Mindig hittem a jelekben. Tudom, hogy sokan úgy gondolhatják, hogy ember csak bemagyarázza magának azt, amit látni szeretne benne, de én valahogy erősebben érzem ezeknek a jeleknek a sorsszerűségét vagy azt, hogy jeleznek valamit, ami nagyon erősen él bennem és csak megerősítenek abban, amiben hinni akarok, de még ott bujkál valamilyen kis kétely, ami megakadályoz abban, hogy továbblépjek, megtegyem azokat a nagy lépéseket, amiket meg kell tennem…
Ezek a jelek bárhol, bármikor felbukkanhatnak. Nos, nálam most egy film kapcsán merült fel néhány érdekesség…
2016. január 22. péntek
A szokásos pénteki hangulatom volt. Semmi, de semmi kedvem nem volt bemenni dolgozni. Már az ágyból is nehezen másztam ki és csak vonszoltam magam a fürdőszobába, onnan a konyhába, majd vissza a fürdőszobába. Áhhh, nekem ez már nem megy.. Az ágyban akarok maradni. De mivel péntek volt, így erőt vettem magamon és arra gondoltam, hogy szombaton nem kell időben kelni.
Az irodában, csináltam is meg nem is a dolgaimat. Nem igazán volt bennem bizonyítási vágy, vagy egyáltalán tenni akarás a szerdai beszélgetést követően drága londoni vezetőmmel. Dolgozzon ennyi pénzért az, akinek 2 anyja van. De röhejes az a fizetésemelés,amit adtak. Ha nekik ennyit érek, akkor majd ennyit is teszek én is bele.
A délutáni munkámhoz feltettem a fülhallgatóm és valamiért most nem a szokásos Adele számokkal indítottam, mint a Someone like you, Hello, hanem Mika-tól a Happy endiggel. Ez a szám borzasztó találó volt a hangulatomra és az érzéseimre. A Youtube automatice dobálja egymás után a dalokat és a következő számot, ugyan hallottam már, de sosem figyeltem a szövegére. És most meg James Blunt szavai hatalmas tőrt döftek a szívembe. Már ott az 
írósasztalnál elkezdtek szemeim megtelni könnyekkel, de tartanom kellett magamat. A szavak… úristen, mennyire igazak voltak. Annyira, de annyira fájtak. Innentől kezdte már nem tudtam koncentrálni, csak haza akartam már menni. Leülni vagy feküdni, csak had ne kelljen itt lennem. Be akarok gubózni.
Csak, hogy értsétek, itt vannak a dalszövegek:
|
Mika – happy endings |
James Blunt- goodbye my lover |
|
This is the way you left me, |
Did I disappoint you or let you down? |
Hazafelé menet már nagyon letörve ültem a villamoson a munkatársammal, szinte alig bírtam vele beszélgetni. Zsibbadt, gondolkodni képtelen állapotban tettem egy lépést a másik után. Haza, haza…
Lakásba belépve Cilu cic, jött, nyújtózott, bújt és dorombolt. Szegénykémre is alig bírtam figyelni, annyira gyászos hangulatba kerültem. Leültem a gép elé és újra és újra meghallgattam a fenti dalokat. Hangosan zokogtam, minden egyes mondatnál, mely igaz volt, a kés fordult egyet bennem és a könnyeimen kívül nem tudtam kifejezni, hogy ez mennyire fáj. Azért fáj, mert igaz….
A fejem egyre zsibbadtabb lett a sírástól, de még mindig csak alig múlt este 8 óra. Volt egy film, amit már régen néztem meg és oda is volt készítve a DVD lejátszó mellé és hát gondoltam itt az idő újra megnézni. Pontosan olyan kedvem volt, mint amilyen a film is.
Szóval nagy nehezen felálltam a székről, gyertyákat gyújtottam, a villanyt lekapacsoltam és elindítottam a Moulin Rouge-t. Azt a filmet, amelyben Nicole Kidman és Ewan McGregor játszik és nem gondoltam volna,hogy mennyi rejtett jel és üzenet bújik meg a filmben, ami a mostani éltemre igaz. Ahogy valamivel párhuzamot tudtam vonni, már bőgtem is ismét…
Már maguk a főszereplők személye is érdekes. Nicole Kidman ausztrál, Ewan McGreagor ugyan skót, de mikor Misi nálam járt decemberben, egy DVD adtam át neki, amit még az utolsó együtt töltött karácsonyunkra rendeltem neki, mert sehol sem lehetett kapni és csak egyszer látta a filmet, de nagyon tetszett neki. A film címe; Velvet Goldmine. Ennek a filmnek a történetébe most nem mennék bele, legyen annyi elég, hogy azt hittem, hogy majd jót alszom rajta, míg Misi nézi, de ennek ellenére szájtátva néztem végig, miközben azt hajtogattam, hogy úristen…úristen… Ennek a filmnek egy egyik fontos szereplőjét szintén Ewan McGregor alakította, valamint egy olyan idolról mintázták, aki a napokban halt meg (David Bowie).
A film maga a szerelemről szól, ami hatalmas lánggal égett és nem is halványult el. Még csak azt sem mondhatnám, hogy keserédes a vége, de szerintem tökéletes. Fájdalmas, olyan fájdalmas, amilyen egy igazi szerelemnek lennie kell, mert csak így tudhatod, azt hogy ő tényleg jelentett valamit számodra.
Már a film elején az egyik jelentben elhangzik, hogy a filmbéli Christian-nak (Ewan McGregor) egy svájci kecskepásztor szerepét kellene eljátszania egy darabban. Svájc….na igen…hol is van most Misi?! Ja, Svájcba…nekem sem kellett több. Szemeim előtt megjelentek azok a képek, hogy ő most épp a barátnőjével pihenget, nevetget, szexel, pénteki estén és élvezik, hogy hétvége jön.
Könnyeim még fel sem száradtak, amikor az a jelenet következett, ahol Satine (Nicole Kidman) és Christian egymásra találnak és sok-sok ismert dalból összevágott sorokkal ’beszélik’ meg érzéseiket. Itt felcsendül az All you need is love néhány sora…. Ahogy Christian elkezdte ezt énekelni, felnéztem a falamra és a következő felirattal néztem farkasszemet …love is all you need… a hátam mögött pedig …all you need is love felirat szerepel. És már megint belém hasított egy érzés, hogy ez vajon véletlen, de nem is volt időm végigfutatni a gondolatot a buksimban, mert felhangzott Whiney Houston…I will always
love you dalának sorai…azok a sorok, amelyek Misi utolsó látogatásakor a belépése, majd távozása után szóltak… Mondanom sem kell, hogy a könnyek ismételten elkezdtek legördülni az arcomon. Ez nekem már sok volt…Annyi minden jött fel ismételten bennem és ez mind Misire emlékeztetett. Ő továbblépett, boldog …és nekem most le kell zárnom mindent. Annyira nehéz. Nem gondoltam volna, hogy az elengedés ennyire fog fájni. És valami érthetetlen módon Satine, aki egy kurtizán volt és már szabadulni szeretett volna, abból a világból amelyben élt, érzéseit dalba öntve az alábbi sorokkal adott hangot érzéseinek; One day I fly 
away, leave this all to yesterday…és igen, én egy nap elrepülök és itt hagyok mindent, hiszen már nemcsak a lelkem készítem a hosszú útra, az új fejezetre.
A film végén Satine meghal és Christian, aki nem mellesleg író, költő (szóval szeret írni, ahogy én is), megírja történetüket, ahogy én is próbálom megírni történetem…mindazokkal való közös történetem, akikkel utunk keresztezte egymást.
A film végén Christian írógépén ezt a mondatot üti a megsárgult pergamenre; the greatest thing you’ll ever learn is just to love and be loved in return… ezt a mondatot írtam amellé sz esküvői képünk mellé, amelyet Misi és én is megosztottunk ismerőseinkkel…
Itt már nem voltak könnyeim. Kiszáradtam. Arcom nyúzott volt…rászáradt mindaz, ami szemeim sarkából kicsepegett…sminkem elfolyt…már csak az üresség maradt…ment a vége főcím és a legeslegvégén láthattam, hogy a filmet Sydney-ben, Ausztráliában vették fel…szóval igen…ez az én utam… mennem kell. Megszenvedtem és megszenvedem még az indulásig, amit meg kell, de nem baj csak jöjjenek az események…
Várom már, akarom, hogy megmondja, hogy apa lesz. Túl akarok lenni rajta. Le akarom zárni. Hallani akarom. Kiállatni akarok, sírni akarok…ki akarom adni minden fájdalmam még egyszer utoljára és le akarom zárni. Ehhez kell ez nekem… Nem akarok szenvedni…tovább akarok lépni…
Most gondolkodtam el azon is, hogy ő sosem mondta, hogy megbocsájt vagy megbocsájtott….talán egyszer…
