Mondhatnám, hogy érdekes a hosszú hétvégém, de akkor nem mondanék igazat…
Mondhatnám, hogy tenni akarok valamit, hogy haladjak előre, de akkor nem mondanék igazat…
Mondhatnám, hogy haladok az érzelmeim feldolgozásban, de akkor nem mondanék igazat…
Mondhatnám, hogy biztos vagyok magamban és célomban és a jövőmben, de akkor nem mondanék igazat…
De akkor mit is történik valójában?!
Igazából dühös is vagyok, türelmetlen, érzelgős…
Ebben a három napban spontán könnyek szöktek a szemembe… nem igazán tudom az okait, de elég volt egy filmjelenet, egy-egy dátum….egy - egy dal… vagy csak a néma csend.
Ez a hétvége is tökéletes példája annak, hogy annyi mindent tehetnék, de még sem teszek. Mert egyszerűen nincs erőm. Nincs erőm megmozdulni, mert az csak arra emlékeztet, hogy élek…és tennem kell azért, hogy továbblépjek. Meg tudom csinálni, mantrázom magamban állandóan, aztán elhallgatok és csak egyetlen gondolat tölt ki az űrt a fejemben. Misi…
Annak ellenére, hogy ezen a hétvégén a szombatot szinte végig anyukámmal töltöttem, a vasárnapomat a jól megszokott takarítással, majd pedig lányomnak mutattam meg a kedvenc macaron-ozómat (Chez Dodo). Ennek ellenére az estéimen nem tudom magam rávenni egy kis írásra sem, sem munkára …sem semmire. Csak a gondolataim visszhangoznak a fejemben. Szombaton csak 2-szer hallottam Kelly Clarkson-tól a Stronger-t. Gondoltam, jó akkor ez is jel, hogy igen, erősebb leszek, vagyok, hiszen nem törtem össze, küzdök azért, hogy még az idén kijussak. Muszáj mennem, mert ha nem megyek, akkor biztosan bedilizem. Itthon találhatok jobb munkahelyet, tanulhatok, van egy kis lakásom, amiben élhetek Cilu cicával, de attól még a vágyam, miszerint mindig is külföldön szerettem volna kipróbálni magam, nem szűnne ….és mennem kell… de ahhh...nehéz. Nem a búcsúzás, nem az, hogy itt hagyom, amim van…hanem a szívem nehéz még és tele van keserűséggel és fájdalommal, ami a hétköznapjaim megnehezíti.
Tudom, hogy mindennek az okozója én vagyok, csak azt nem tudom még eldönteni, hogy annak idején nekem azt kellett tennem vagy egyszerűen csak önző voltam. Úgy gondoltam, hogy mindent megtehetek következmények nélkül? Igen… ez a szomorú igazság. És ami most van, az az én művem. Ma csupán attól is elsírtam magam, mert az Árvák hercege című filmben valakin abortuszt hajtottak végre, sírtam amikor elvittem az összegyűjtött üvegeket, az üveghulladék -gyűjtőbe és hazafelé sétálva, egy kis kerülővel ibolyát szedtem és múlton elmélkedtem, hogy mennyire más volt 2 évvel ezelőtt. Arcomat sütötte a napsugár, a hűvös szél fújt és én csak bandukoltam egymagamban…mellkasom szorított…mélyeket sóhajtottam és imádkoztam már azért a pillanatért, hogy Misi minél előbb hívjon és közölje a nagy hírt, hogy apa lesz. Ez végre felszabadítana. Biztos vagyok benne, hogy akkor meg fog hasadni a szívem, de már nagyon nagy szükségem lenne erre hívásra. 3 hónapot még biztosan kell várnom rá. Az összeköltözésük nem elég nekem, még akkor sem, ha már magától attól a tudattól forrongok, hogy kiköltözése után 1 hónappal már párra talált és most már fél éve, hogy együtt vannak. That’s life..tartja a mondás. És igen, ez az élet. Valahogy felkelek minden reggel, bemegyek dolgozni és próbálom az igazságtalanságot elviselni és túlélni, de egyre nehezebb és csak várom a fejleményeket, most olyan akadályok vannak előttem, aminek a megoldásában másra is szükségem van, és most ők jönnek. Szükségem vannak a bevándorláshoz szükséges infókra, hogy még meddig viseljem el ezt a munkát, valamint szükségem van Misire, hogy végre elmondja, hogy hol is tartanak, szükségem van arra, hogy végre halljam a fájdalmas igazságot. Azt sosem fogom tőle megtudni, hogy valójában hogyan és miként gondolkodott kapcsolatunk utolsó 10 hónapjában, miért nem akarta megmenteni… de akárhányszor próbálom egy kicsit is ráfogni a dolgokat - persze sokat hibázott ő is – de a végső döfés az enyém volt és megértem, hjjjajj de megértem, hiszen tudom milyen érzés. De azt is tudom, hogy én annyira szerettem a másikat akkor, hogy meg tudtam neki bocsátani. Misi nem tudom, hogy ki fogja-e tudni mondani valaha, hogy megbocsátott. Abban reménykedem, hogy talán a jelenlegi kapcsolata és majd a születendő gyermekeik miatt, talán egyszer még el tudja nekem mondani, hogy nem haragszik már, mert az élet kárpótolta mindazért, amit én tettem vele.
De, hogy én várok-e valamit az élettől? Érzelmi téren…vajmi keveset. Valahogy tényleg azt érzem, hogy kitaposom az utat. Legyen szó munkáról, párkapcsolatról, családról. Rajtam keresztül tanulnak. Tanul a munkáltató, mert nekem nem egy olyan pozim volt, ahol én voltam az első alkalmazott, és míg én tűrtem, addig rendben voltak a dolgok, amikor már kinyitottam a szám, már nem tetszett nekik, aztán miután felálltam, tanultak a hibából és másként álltak hozzá, akár az új emberhez, akár a pozihoz. A két nagy párkapcsolatom ugyanaz volt. Kisebb különbségek persze voltak, két különböző, mégis teljesen hasonló gondolkodású férfival. A kapcsolat dinamikája, fejlődése …hasonló, de a vége mindkettőnek ugyanaz volt. De szinte akár még napra pontosan is ugyanazok az események zajlottak le. Mindkettőjüknek én voltam az első tartós kapcsolata, nagy szerelme. Mindkettő tapasztalatlan volt ezen a téren…és általam tanultak és fejlődtek és sikerült nekik a következő kapcsolat. Mindketten külföldön élnek, Zolinak már két gyermeke van, míg Misinek szerintem már útban az első…
…és velem mindeközben mi van?...élem napjaim és igyekszem távol tartani magamtól mindent. Nem akarok semmit, semmi komolyat, de komolytalant sem. De mindeközben majd megfulladok a magánytól esténként. Már vágyom az érintésre, a szeretetre. Ölelem a párnám, oldalra fordulok és nincs ott senki, csak a sötétség burkol be. Nem vár rám sehol senki. Magam vagyok és leszek még egy jó darabig. Csak mondogatni tudom magamnak, hogy ennek most így kell lennie, mert elmegyek és jobb így. Nem kötődhetek senkihez… de mosolyognom kell… nem mutathatom ki mindazt amit érzek, nem adhatok támadási felületet. Senkinek semmi köze a lelkemhez, gondolataimhoz.
Annyi kérdésem lenne még Misihez, de ezeket a kérdéseket sosem fogom feltenni. Én csak akkor fogom hívni vagy akkor fogok ráírni, amikor már tudom, hogy 1-2 hét van hátra míg elutazom a világ másik végére. Addig, ha ő keres, akkor válaszolok, de mivel a következő 1 hónapban fenekestül fel fog fordulni az eddigi világa, biztos, hogy nem hallok felőle, talán egy Boldog Nyuszin kívül semmit.
A mai nap a mindenes jegyzetfüzetemet lapozva egy írásra figyeltem fel. Ez volt benne: Mel-Syd o.02/07 15:45 v.02/13 11:15 46,5e - Misi írása volt. Szerintem a jelentése a következő: Melbourne-Sydney, oda február 7, vissza február 13. 46,5 ezer Ft. Szóval tervezhetett Ausztráliával, annak idején? Csak nem mondta? Csak érthető legyen… annak idején arra gondoltunk, hogy az a Maldív-szigeten tartott esküvőnket, hivatalos formába, itthon az első házassági évfordulónkon öntjük,és azt követően elutazunk egy újabb hosszabb, nagyobb nászútra és jöhet a baba… A cél Ausztrália volt. És mivel az esküvőnk 2013. január 29-én volt, a felírt dátumok elég közel esnek hozzá, így csak feltételezés, hogy talán Misi is készült vele. Nem tudom… azt tudom, hogy annyira távolt volt ő tőlem, amikor szerettem volna szervezni akár az itthoni esküvőt vagy akár az utat. Nem tudtam mit szeretne, nem tett semmit, csak mindig azt mondta, hogy majd, majd… annyira, de annyira nem tudtam hová tenni mindazt, amit tett vagy én inkább úgy érzékeltem, hogy nem tett. Szeretett a háttérben dolgozni, de nem szokta felszínre hozni a terveit, nem merte vagy nem akarta kimondani mindazt, amit szeretett volna, vagy amit tervezett… annyira, de annyira másként alakultak volna a dolgok. Más lenne most az életünk és a sorsunk.
De ez volt megírva…nekem kellett ez a munkahely ahhoz, hogy elindítson azon az úton, amit gyerekkorom óta vágyom. Igaz, a nehezebb vonalon, hiszen megint egyedül vágok neki egy nehéz kihívásnak, de ahogy egyszer anyukám rávilágított, nekem mindig a nehezebb út kell, sosem a könnyebbet választom. Már nem tudom, kinek akarok bizonyítani… hülyeség lenne azt mondani, hogy mindent magamért teszek, mert az sem igaz. Jelen pillanatban annyit tudok, hogy ismételten, Misire vagyok hangolva, ennek jelentősége van ( nem az én életemben, nekem csak a szenzorjaim működnek, vele történnek a változások).
Haza szeretnék érni…szeretném megtalálni a helyem…nem csak az ösvényt szeretném kitaposni, amit mások követhetnek, majd egy ponton letérhetnek és folytathatják másfélé. Szeretnék most már én következni. Tudom, hogy ez még lemondással, kompromisszummal jár, de próbálok reménykedni, de jelenleg egyre reménytelenebb a reménykedés. Csak Misi jár a fejemben…és, hogy vajon mi lehet vele, mit csinálhat… és tudom, ha ezt érzem, akkor remélem hamarosan meg is tudom… és még egy lépést tehetek a felejtés útján… (ami sosem akarom, hogy örökre szóljon)…
Vajon mi történhet most Veled....