Az elmúlt kicsivel több, mint két hétben a sors furcsa játékot játszott velem. Elém hozta múltam érdekes szereplőit, ráadásul egymás utáni napokon.
Ami még mindenképp említésre méltó, az az ami már dolgozom, dolgoznék egy ideje és próbálom magamban taratani a lelket, de félek, hogy talán elérhetetlen lenne számomra.
…és persze ott van még Misi is… a múlt hétvégén, szombaton (április 16.) erős hullám tört rám és, az életigenlésem veszett el, közben ő járt a fejemben.
De kezdjük az elején…
Április 7-8-ra szabadságot vettem ki, mert egyszerűen nem bírtam már bent megmaradni és annak ellenére, hogy március tele volt szabadnapokkal, hosszú hétvégékkel, nem ment sem a munka, sem az, hogy elviseljem a benti környezetet. Magam akartam lenni, vásárolni szerettem volna és ami még fontosabb végre kaptam időpontot egy szermélyes konzultációra az ausztrál ügyem intézése érdekében. Ennek jobban örültem, mint az afrikai utamnak. Izgultam, hogy mi lesz majd, mire adódik lehetőségem vagy esetleg sutyba kell vetnem mindent és más úton kell elindulnom.
Április 8-án 11 órára voltam hivatalos és bár fura volt, de nem izgultam… talán egy picit. A megbeszélésen mit ne mondjak nehezen tudtam néha követni az ügynök észjárást és mondavalóját. Olyan kesze-kusza labirintusos sakkjátszma és szerencsejáték ez a bevándorlás. Latolgattuk a lehetőségeket és az esélyeket és mindennek egy a vége… Úgy néz, ki elindítjuk a folyamatot, aminek az első lépése a szakmai akkreditáció (tehát az ausztrál szakhatóságnak el kell ismernie azt a szakmát, amiben dolgozom hiányszakmaként). Ehhez viszont kell egy referencialevél a mostani főnökömtől...szóval kénytelen vagyok elmondani nekik, hogy milyen szándékaim vannak a jövőre nézve és kell egy szervezeti ábra is, persze mindezen alakítani is kellene, annak érdekében, hogy szakhatóság elismerjen. Na szóval a szakhatóság mondhatja, hogy ez a 3 év szakmai tapasztalat nem elég, és kell még neki plusz 1 év, aztán elutasíthatnak, fellebbezhetek és az is elutasíthatják. (ezek amúgy hónapokat jelentenek min 2- 4 hónap az ügyintézés és olyan nincs, hogy max). Aztán még ott van, hogy júliusban változnak a hiányszakmák listája...ez is bezavarhat. Ha megvan a szakmai akkreditáció, bekerülök egy meghívásos rendszerbe és után vársz, szintén nem tudod mennyit (lehet akár 9 hónap is), amíg kijön a meghívód, na és ha ez is megvan, onnantól számítva van 60 napod leigazolni minden egyebet...nyelvvizsga... 35 ezer AUD ...szóval hosszú még az út. Múlt héten megírtam a referencia levelem első vázlatát, azt ügynököm megnézte és ezen a héten beszéltünk róla. Sokat kell húznom rajta, de ezt is megcsináltam, ha leokézza ....lemászom és közlöm a hírt az irodában. Ha nem segítenek és nem kapok referenciát, akkor meg felmondok és megyek diákvízummal...
Sokszor azért elmerengek azon, hogy végig fogom-e tudni csinálni, hiszen tavaly ősszel, amikor már erősen bennem volt az ötlet, úgy gondoltam, hogy megyek diákvízummal és kész. Tanulok, valamit dolgozgatok, aztán majd meglátjuk. A munkahelyen júniusig szerettem volna maradni…lemondtam volna mindenről a cégen belül is, mind prémium, mind az afrikai útról, mert nem érdekelt és, hogy őszinte legyek most sem érdekel. Azt veszem észre, hogy idő egyre gyorsabban telik, de valahogy én állok a semmi közepén. Semerre sem haladok, csak várakozó állásban vagyok. Várok és majd megőrülök annyira bizonytalan minden. De ha már ezt az utat választottam, végigcsinálom, annak érdekében, hogy 1. ne pazaroljunk annyi pénzt 2. mert hosszú távon sokkal, de sokkal jobban megéri, hiszen idehaza mindig van visszaút, de kifelé most van lehetőségem dobbantani.
Nehéz bevallani, de azért nem könnyű feladni egy életet, amit már kitapostál. De vajon milyen élet ez? Panaszra nincs okom, de akkor sem vagyok boldog. Mert ez a mókuskerék megöl. Nem munkahelyet akarok váltani, hanem új fejezetet szeretnék kezdeni az egyetlen életemben. Szeretném meglépni azokat a lépcsőket, amelyek az ismeretlenbe vezetnek. Szokták volt mondani, hogy minden nap egy új lehetőség… így minden nap egy új nap az ismeretlenbe. Nem vagyok a tervezések embere, szeretem megélni a pillanatot. Ritkán vannak kitűzött céljaim, de azokhoz általában ragaszkodom.
Szeretnék ehhez is ragaszkodni, és míg van bennem küzdeni akarás a véghez vitelhez, akármennyi időbe is telik… Csak ki tudja mennyi az annyi… és mi bukkan fel ezen az úton, valamint meddig tudom magamban elnyomni azt az érzést, hogy jó lenne valaki már mellettem, mert nem szeretném, ha bárki közbeszólna és miatta ismét olyan döntést hoznék, ami talán később megbánok. Jelenleg Misi leköti gondolataim, érzelmi világom. Az utána való vágyódásom erősebb, mint valaki olyan iránt, akit nem ismerek, amíg ő ’itt van nekem’ addig könnyebben győzőm le vágyaimat és vágyódásomat, de tartok attól, hogy ha megérzésem a babáról beigazolódik, akkor aztán kezdődik egy hirtelen zuhanás. Onnan már nagyon nagy szükségem lenne valakire, aki tartaná bennem a lelket, de remélem, vagyok annyira erős, hogy tudom ezeket felemelt fejjel viselni, és ahogy korábban is írtam örülni majd az ő boldogságának.
Sokat elmélkedtem azon, hogy vajon miért is jelentettem ki azt, hogy nem hiszem, hogy ez a lány Misi számára az igazi, hiszen mindketten felnőttek, meg van a tapasztalatuk kapcsolati és munkaterén. A nőcinek van (mert hát 37 éves, így a lány jelző kissé erőltetett ) kitartása, az egyszer biztos, hiszen 12 éve kint él Svájcban. Bizonyított és úgy hallottam, hogy határozott és talpra esett. … és valahogy talán ez ütött szöget a fejemben… és az, hogy Misi nagyon hasonlít anyukájára. Szerintem ebben a kapcsolatban Misi ismételten nem lesz igazi férfi. Alárendeli magát Erika akaratának, még ha az elején úgy is fog tűnni, hogy harmóniában vannak, és az első évek nagy boldogságban fognak telni a baba, esküvő, jólét miatt. De nem tudom, hogy hosszú távon ez mennyire fog működni. Bár ha Misi olyan, mint anyukája, akkor valószínű, hogy egy életen át. De akkor sem érzem, hogy ennek így kellene lennie, nem ezért ’nevelgettem’ és vártam a végén arra, hogy kimondja, hogy vége. Szeretném, ha igazi, de tényleg igazi határozott egyéniség lenne és nem úgy kellene rávezetni mindig a tettekre és most nem a jó dolgokra gondolok, hanem amikor fel kell lépni és kellemetlen, esetleg megterhelő, fájdalmas döntéseket kell meghozni.
Annyira szeretném tudni, hogy abban a 10 hónapban mi járt a fejében. Annyira jó lett volna, ha tudunk beszélni vagy legalább kicsit többet tudok arról, hogy mi zajlott le benne. Azt láttam, hogy elfogy belőle a szeretet irántam és kihűl, egyre távolságtartóbb lett, az okát is tudom….de nem tudom, hogy volt-e olyan pillanat, amikor arra gondolt, hogy szeretné-e megmenteni vagy csak várt valami isteni jelre - mint például, hogy az albérlője kiköltözzön - ahhoz, hogy megpróbáljon valamilyen döntést meghozni.
Ezeket muszáj megtudnom. Tudom, hogy felesleges feszegetni ezeket a kérdéseket, így x év távlatából, de talán könnyebb lenne, mint őrlődni rajta.
Istenem, mit nem adnék, ha ismételten itt lenne velem. Két kis esemény szokott feljönni gondolatimban ismétlődően. Valamiiért az az este és az a szeretkezésünk, amikor Caprese Michalengelo-ban voltunk és akkor úgy voltunk, hogy nem képezünk akadályt a babának. Ha szeretne, akkor jöhet. Mi több, akkoriban már célzottan készültünk is rá. Néhány nap megtartózkodás után, ha nem is estünk egymásnak, csak megtettük, amit meg kellett, valahogy mély nyomot hagyott bennem. A szoba atmoszférája, a tudat, hogy talán most sikerül és család lehetünk és teljesülhet a legnagyobb vágyam. Nagyon, de nagyon szerettem volna. És őszintén mondom, hogy őt tényleg el tudtam volna képzelni, mint a támaszom, támaszunk. Tudom, hogy sokszor gúnyolódtam, de nem értem miért tettem… egyszerűen kegyetlen vagyok... de nehéz valaki olyannal, aki egy csukott könyv. De nem akartam elhagyni, de a távolság ami köztünk volt felőrölt. Hiába készültünk ismételten tudatosan a babára, ő annyira messze volt… nem beszéltünk az esküvőről, pedig már november volt, nem készültünk az újabb nászútra… visszamentem dolgozni, de minek, mert csak szenvedtem.
A másik kép, ami gyakorlatilag minden nap bevillan, amikor az egyetlen egy kis darabocska fekete szemhéjpúder pöttyikémet használom, a sorrento-i estéinket idézi, amikor készülődtem a vacsorákra. Valahogyan mindig eszembe jut a szálloda, érzem a friss zuhanyzás utáni illatokat és persze emlékezetet a japán leckékre is, míg őt vártam, a tévében japán nyelvleckéket adtak, így kemény 3 szót, kifejezést sierült megtanulnom, mint Nandeska – mi ez?, Idekimas- Jó étvágyat! és Tadaima- Isten hozott! Ezeken jókat szórakoztunk az ezt követő időszakban.
Ma, 2016. április 24.-én kissé dühös voltam Rá… mert basszus, miért kellett nekem 6 évet az életemből rá szánni! Tudom, hogy hibáztam, de Ő is. Elfogadta, hogy kiszolgálom itthon, nehezen volt rávehető sokáig a házimunkára, arra meg végképp nem volt hajlandó, hogy pénzügyekről beszéljünk, de jövőnkről is alig tudtam kihúzni belőle bármit is. De eltűrtem és vártam, hogy majd egyszer kinyílik és egyenrangú társként fog kezelni, akivel megbeszélheti azt ami épp a buksijában jár vagy éppen azt, hogy hogyan fogunk majd osztozni ha jön a baba. De egyszerűen nem volt hajlandó velem ilyenekről beszélni, mert féltette tőlem azt, amije van, pedig nem hiszem, hogy annyira akaratos lettem volna, hiszen míg itt lakott szinte mindenben osztoztunk. A rezsin…ha egyszer valamiért kevesebbet adtam bele, következő hónapban azt levontuk az ő részéből … tudom az én lakásom, de itt élt benne. Míg az ő lakása ki volt adva és pénzt hozott, addig az enyém sokkal inkább amortizálódott. A heti bevásárlások során is inkább neki vagy a közös étkezésekhez vásároltunk, de nagyon nekem nem… neki magasabb fizetése volt, céges autó,céges mobil, bent ehetett… plusz a lakás kiadásából is volt bevétele, hogy még mivel játszott, mint például tőzsde…nem tudom… Azzal is tisztában vagyok, hogy ennek ellenére sokat adott is, mint a nózim (kétszer) vagy a Maldív és néhány hónap hitelt fizetett míg én itthon voltam (de nem a teljeset) és kaptam kis költőpénzt is.
De mindez viszonyítás kérdése is, hiszen én meg többet tettem bele a háztartásba és a Maldív kivételével a nyaralásokat is feleztük. Ha tehettem, akkor tényleg mindig mindent megadtam neki. Első születésnapi ajándékát az AC/DC koncertjegyet is 45.000 Ft-ért vettem, abban az időszakban, amikor 150.000 Ft-ot kerestem, amiből 80.000 Ft-ot a lakáshitelem tett ki, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy ezt szeretné és az volt a legfontosabb, hogy neki örömet szerezzek.
Hjjjaaaaaj…. miért van az, hogy eltöltesz valakivel egy szép hosszú kapcsolatot, bele teszed mindened amid van, de nem érzed, hogy haladnátok bármerre is, mert szavak, üres ígéretek néha vannak, de nem érzed a biztos hátteret, csak a távolságot …és hibát követsz el… és mindennek vége…
Közben az élet és az idő észre vét láthatatlanul telik és arra eszmélsz, hogy minden,amit korábban mondtál neki, hogy minek ennyit várni…, miért nem lehet megbeszélni a dolgokat…egyszer csak eljut a tudatáig és értelmet nyernek ezek a szavak…felfogja…és alkalmazza…. csak nem épp Veled…mert Te megbántottad…
Mérges vagyok…igen, mérges vagyok magamra és Rá is… szeretnék csak magamra haragudni, de egyszerűen nem megy… mert tudom, hogy hibáztam…bocsánatot kértem tőle és nem akartam elveszteni. Szerettem volna rendbe hozni és bizonyítani, de nem hagyta. Ezért továbbra sem tudok haragudni rá, mert tudom milyen piszok érzés, átéltem én is. Nem akartam elveszteni…ragaszkodtam hozzá. Elengedhettem volna, de nem akartam. De nem is tarthattam vissza… ha menni akart, akkor el kell engedni. Azt hiszem, jól viseltem és nem voltam tolakodó miután elment, hiszen nem hívogattam, nem írogattam, nem könyörögtem… maximum időszakonként érdeklődtem… de hagytam, hogy élje tovább az életét … és közben úgy tettem, mint akivel minden rendben van. Holott szerintem belsőm közben felemésztette mindaz, ami történt és történik a mai napig… nem sikerült feldolgoznom és ezek a feldolgozatlan, emészthetetlen konfliktus önön magammal, lassan felőröl… miközben próbálok kifelé mosolyogni és megfelelni.
Budaoest, 2016.április 24.