Épp az Olaszország-Németország meccset nézem. Kitelepültem az erkélyre. Napozóágyacskámat befelé, a szoba felé, a tv-t pedig kifelé fordítottam. A meccs kezdetére bekészítettem egy kis popcorn-t…tudom nem mozi, és isten ments, hogy a jóérzésű fociszeretőket megsértsem, de nekem így is jó…és stílusosan néhány jégkockával felturbózott San Benetto zöld tea is mellém szegődött. Jó idő van itt a csillagok alatt. Gondoltam drága Misimre is, hogy ő is ott ül valahol és izgatottan, ökölbe szorított kézzel nézi a mérkőzést. Majd mikor jött az olasz 11-es mondtam is keresztcicájának, hogy keresztapa most biztosan mered arra, képernyőre, majd mikor a labda kapuba talált, biztos vagyok benne, hogy artikulálatlanul üvölthetett.
Na de nézzük mi is történt ma, ami miatt úgy érzetem, hogy írnom kell.
Ma reggel iszonyatosan nehezen keltem fel és nem is értettem, hogyan lehet mindjárt 9 óra. 8 órakor már szeretek felkelni és a kanapén ülve bambulni és ébredezni még egy órát. Most egy kis csúszásban voltam, de sebaj, végre szombat van és ez a lényeg.
Most olyan voltam, mint akit fejbe vágtak. De az egész hetem egy nagy fejbe kólintás…persze sok érdekességgel, de már nagyon vártam ezt a hétvégét, hogy végre magam lehessek és ne kelljen bemenni dolgozni. Ahogy visszaidéztem a múltam, akkor voltam a legkiegyensúlyozottabb, amikor nem dolgoztam. Jól éreztem magam a bőrömben… jó formában is voltam, mindig rend volt a lakásban, volt időm főzni és mindenre, amire csak szükségem volt. Nem vágytam semmi másra, csak esküvőre és egy babára. Nem kellett nekem izgalom, maximum egy kis utazgatás.
Most viszont úszott a lakás. Utálom, ha ennyire mocskos minden, de egyszerűen hétköznap nem szeretek ezzel foglalkozni. Nagy nehezen, küszködve rávettem magam, hogy egy kicsit összepakoljam a konyhát, mert nálam ez az a hely, ami mindig tele van pakolva mindennel. Reggelente egy vagy két pohárral gyarapszik a konyhapult, mivel egy pohár citromos vízzel kezdek és ha úgy érzem, akkor jön még egy tea vagy kávé. Ott van az a sok kanál a mosogatóban, ezt tetézve a héten főztem is, mert nem akartam vagyonokat költeni ételre.
Mosogatás közben, ahogyan éppen a turmix tartályát sikáltam, az a nap jutott eszembe, amikor Misivel az utolsó éjszakánkat töltöttük. Arra már nem emlékszem, hogy összebújtunk-e vagy sem. Az a gondolat járt a buksimban, hogy milyen érzés az, amikor tudod, hogy ez az utolsó éjszakátok. Többet már nem lesztek együtt. Már elpakolt, de ma még itt van. Ott van melletted és szinte hihetetlen… tudod, hogy el fog menni, hátrahagyva mindent, ami kettőtök volt. Valamiért azt éreztem, hogy ő már nagyon várhatta, hogy elmenjen…Ő már aznap, amikor visszaköltözött elmondta a szüleinek…ő már nagyon biztos volt magában. De muszáj emlékeztetnem magam arra, hogy szerencsés voltam, mert lehetőségem volt őt megismerni és még utoljára eltölteni vele egy kis időt.
De szerintem leírhatatlan és elmondhatatlan az, amikor tényleg tudatában vagy annak, hogy valaminek vége van és ennek ellenére Ő még mindig ott van veled. Ott szuszog a helyén, netalán át is ölel vagy akár csak hozzád ér. Több mint 4 évig szinte minden éjjelt együtt töltöttünk…és most ez az utolsó. Biztos vagyok benne, hogy akkor és ott, abban a pillanatban nem gondoltam komolyan, hogy tényleg ez az utolsó…csak elmegy egy kicsit. Tudod, hogy utolsó este, de még sem tudod… érzed, de mégsem érzed…Azért volt ez mesterien ambivalens érzés, mert a távozása előtti hetekben elmentünk ebédelni, moziba, esküvőre, fogtuk egymás kezét, szeretkeztünk… annak ellenére, hogy már augusztusban mondta, hogy ő elköltözik, ha kiköltözik az albérlője… készültem, a tényleg felkészülhetetlenre, mégis mindezek ellenére együtt voltunk.
Most érzem azt, hogy mennyire erős voltam akkor és mennyire elnyomtam magamban mindent. Megértettem és elfogadtam, amit szeretne, s bár halovány kísérletek voltak arra, hogy megpróbálkozzak elmondani neki, hogy szeretem és a történtek ellenére vele szeretnék lenni és helyre tudnánk hozni… de nem akarta, így kénytelen voltam azt erősíteni magamban, hogy ez már egy ideje halódott és jobb ez így. Valahol természetes volt az, ahogyan az én évem folytatódott…de ez egy másik történet…
Most, ahogyan a mosogató felett állok, és a szivaccsal törölgetem a turmixgép tartályát, megmagyarázhatatlanul az az érzés kerít hatalmába, hogy milyen is volt az a bizonyos utolsó este. Nem is maga az este hangulata, mert azt nem tudom felidézni. Csupán az, hogy milyen is, így közel két évvel utána belegondolni, hogy akkor és ott tudtam, hogy másnap vége. Nincs tovább. Milyen borzasztó érzés az, hogy tudod, hogy nem lesz veled többé és engeded, hogy veled legyen, most, még utoljára, mert kapaszkodsz mindenbe, amid még megvan, ami belőle még jut neked. De őszintén szólva, nem tudom még mindig hova tenni magam…hagytam, hogy ott legyen velem, hagytam, hogy nálam lakjon, hagytam, hogy velem egy ágyban aludjon, mindazok után, hogy közölte, hogy elhagy, mert neki ez már nem megy tovább. Hihetetlen, hogy mennyire kapaszkodtam az utolsó percig mindabba, amik voltunk. Nem kívánom senkinek ezeket az érzéseket. És az, hogy közel két év után még képes vagyok emiatt sírni is?…valamit nagyon elrontottam és nem sikerül ezen túllépnem. Valami még nagyon hiányzik, ahhoz, hogy le tudjam őt zárni, betenni emlékét, a kis fiókomba és majd szebb napokon nosztalgiázva emlékezhetnék mindarra, akik voltunk…
Miután a mosogatással végeztem, szerettem volna egy kicsit angolozni, de helyette az ilyenkor szokásos bármi mást csinálnék, csak azt ne, amit kellene szitu következtében, inkább böngésztem egy kicsit. Gondoltam a saját facebook oldalamon tisztogatok egy kicsit. Lezárogattam képeket, bejegyzéseket törölgettem, nézegettem, hogy ki mit láthat. Mivel adott egy olyan funkció is, hogy akár egy-egy személy szemével is láthatom a profilomat, így Misi szemével szerettem volna látni magam. Voltak meglepetések, de akkor néztem nagyot, amikor a következő bejegyzésre bukkantam:
2013. november 21. · Budapest ·
Szeretném megköszönni Mindenkinek, aki velem ünnepelt, gondolt rám születésnapom alkalmából. Köszönöm Nektek ezt a felejthetetlen 6 naposra sikeredett szülinapot. Köszönöm a srácoknak a péntek esti köszöntést, BARÁTNŐIMNEK Katának és Szabinának a pénteki vacsit :-) Drága Kriszti Lányomnak a szombati meglepetést, ami az íróasztalomon várt :-) CSALÁDOMNAK a köszöntést :-) Drága és Egyetlen FÉRJEMNEK a vasárnap hajnali ébresztőt ("Hajrá London baby, Indulunk"....üvölt a telefonja Joey hangján, ébresztőként) és a felejthetetlen londoni utazást :-) SZERETLEK Kincsem! Továbbá külön köszönöm Főnökömnek, hogy a hátam mögött, férjemmel egyeztetve szabira engedett és köszönöm KOLLÉGÁIMNAK a mai köszöntést és Dóri, a torta isteni volt! Még egyszer ezer hála és köszönet, ezért a csodás szülinapért, ezért megérte betölteni ezt a kerek számot!
Az űrlap teteje
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólások
Szerintem a főnök volt a legjobb arc :-D na meg a tortás lány!!!!
2013. november 22., 10:56 · Mégsem tetszik · 3
Köszönöm G<3
2013. november 22., 13:51 · Tetszik
Köszönöm Zs<3
2013. november 22., 13:52 · Tetszik
MINDENKI jóóóóóóóóóóóóóóóóó arc :-) <3
A víz levert, hogy ez a bejegyzés gyakorlatilag mindenki számára olvasható volt az elmúlt időszakban. Még jó, hogy nem most töltöttem be az 30. életévem és az emberek lusták legörgetni. Mindenesetre borzalmas volt ezt olvasni, mert tudom, hogy mi van mögötte. A, szavak boldogok és csillognak, de szinte senki sem tudta, hogy alig 10 nappal előtte mi történt. 2013. november 10-én minden megváltozott… azt a vasárnap délelőttöt sosem feledem. De az egy másik történet…
A fenti szöveg olvasása kapcsán, mintha milliónyi tüske érte volna szívem egyszerre. Férjem, Férjem, Férjem… visszhangzott a fülemben… A Férjem szeretett, szinte mindenem megvolt…De nem voltam teljes…
2016. július 17.
Közel 2 hét eltelt a fenti sorok megírása után. Nehéz, így visszaemlékezni azokra az érzésekre, amelyek akkor uralták lelkem. Az eltelt 2 hétben, valahol gyökeres elhatározást tettem, megéltem egy kis kalandot és olyan érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket nehéz volt könnyek nélkül megállni, így azon a napon, 2016. július 2-án történek és érzett érzéseim merüljenek a múltam homályába és ha egyszer majd eltörnek tudatalattim rejtekéről, előveszem ezen megkopott sorokat és folytatom. De ígérem, hogy az elmúlt 2 hetem eseményei sem lesznek kevésbe fájdalmasak vagy éppen szórakoztatóak vagy éppen olyan újdonságot tartalmazóak, amelyek gyökeresen megváltoztatatták életem további útját. De erről szóljon egy másik Levél…
Budapest, 2016. július 17.