Csillagok, csillagok…mondjátok el nekem…
- miért van az, hogy a másokkal kapcsolatos megérzéseimben oly ritkán kell csalódnom…
- miért érzem azt, hogy fáj, egy olyan dolog, aminek nem kellene fájnia, hiszen én tehetek róla, illetve már 1 éve megmondtam, hogy ez lesz…
- miért nem tud egyszer egy olyan kép életre kelni, ami szürreálisan utópisztikus …
- miért azok valósulnak meg, melyek kegyetlenül őszinték?
Még csak körübelül egy fél órája, hogy elment Misi. Vártam valamit a találkozástól? Őszintén megmondva magamnak… talán…annak ellenére, hogy tudtam mit fog mondani, hogy mik a terveim, hogy eddig nem is akartam és nem is gondoltam még hasonlóra sem. Hiszen tudom mi történt, miért ért véget, éltem én is az életem és fogom is tovább, de ezt el kell mondanom, nem akarom , hogy bennem maradjon.
Miért van az, hogy érzem a rezdüléseit, míg így a távolból is, több, mint 1 év után… félelmetes mennyire láttam azt, hogy mi fog vele történni, mindig csak azt vártam, hogy mikor mondja ki, mindazt amit már réges-régen megsúgtak ösztöneim vagy bármi is az, ami bennem munkálódik és nem mindenkire tudok így ráhangolódni. Tudtam, hogy külföldre költözik….és bejött…már elválásunkor mondtam neki, hogy jövőre október, november környékére rendbe jön a magánélete is. Megéreztem azt, hogy valami történik vele 2015 szeptemberében…lehetett ez a barátnő, de lehetett ez a kis balesete is, de az elvitathatatlan, hogy tudtam, hogy történt vele valami…
Megéreztem, hogy hazaérkezett Budapestre, ő nem mondta és csak ráírtam…és az a véletlen(?) találkozás 2015. december 18-én a villamosan, egy nappal azután, hogy megtudtam, hogy itthon van… Miért pont akkor mentem ki ebédszünetre, miért nem üzemelt a Rossmann-ban a fényképautomata és DM-ben sem és miért nem gyalog indultam el a Mester utcán? Miért kellett nekem épp a villamosra felszállnom 1 megálló miatt…és miért gondoltam akkor is éppen rá…
…hogy miért?! A válasz, hogy annyiszor láthassam őt, ahányszor csak lehet, utoljára ebben az életben. Fájdalmas szavak, de szerintem igazak. Én magam voltam a legjobban meglepődve, amikor velem szembejött és szinte szavak nélkül ugrottam a nyakába és csak utólag realizáltam, hogy ezt csináltam…majd szinte szavak nélkül beszélgettünk, mert nekem valahogy értelmes szó, kérdés nem tudta elhagyni az ajkaim.
Egyszerűen örültem, hogy láttam és oly hihetetlen volt, hogy ott állt előttem…megmagyarázhatatlan érzés kerített birtokába. Azt hiszem érzések törtek fel bennem, olyanok, amelyekre nem is számítottam vele kapcsolatban. Jó volt látni és annyit tudtam akkor, hogy akarom még látni.
Írtam is neki, ha szeretné meglátogathatja a kicsi keresztfiát. Néhány nap múlva jött a válasz, hogy akkor dec.28 vagy 29. December 28-át választottam. Izgultam? Talán. Vártam? Nagyon. Tudtam mire számíthatok? Azt hiszem igen. Hiszen nem egyszer mondtam ki hangosan azokat a szavakat, hogy ’mond csak ki…, ezzel segítesz lezárni’. Reménykedtem Bennünk? Fura mód azt, kell, hogy mondjam, hogy igen. Tudom-e, hogy miért? Nem. Nem hiszem, hogy azért mert mostanság érzem azt, hogy bújni lenne jó, hogy szeretném a saját családi életemet élni, a saját szokásainkkal.
És azt sem tudom most megmondani, hogy ….igazából semmit sem tudok most megmondani….inkább írom azt, ami volt…
2015. december 28.-án megfőztem…reméltem jól sikerül, de nem akartam túlzásba vinni sem az ételt, sem a dekorálást, sem pedig magamat.
Kicsit késett, míg vártam rá, addig épp zenét hallgattam és üzenetet írtam. Majd, amikor felcsendült Whitney Houston-tól az I will always love you…mondtam is, hogy most fog jönni és láss csodát, tényleg megszólalt a csengő. Megállítottam a zeneszámot, nehogy betoppanva a lakásba még félreértse azt, hogy én itt romantikus hangulatot szeretnék teremteni és akarok tőle valamit. Istenem…izgalom nem volt bennem, inkább csak zavarban voltam. Nem is tudtam a szemébe nézni, nagyon furcsa volt ott látni, ahol évekig ült és ette azt, amit én főztem neki. Mondhatnám néha úgy éreztem, hogy akadozik a beszélgetés…(de most végre nem zselézte fel a haját…hjaaaj…sose mertem megmondani neki, hogy úgy nézett ki, mint, aki megrázott a 220). De helyes volt.
Olyan csendes volt és nem hiszem, hogy azért mert evett…csak épp én beszéltem leginkább a családról. Bár ebben az évben talán ott túl sok minden nem történt; Bence szereti Ancsát, Bubika bepasizott, kit –merre vetett az élet a baráti körben, kiknek milyen terveik vannak. Jelenemről, múltamról meséltem, de a jövőmről nem…
Majd mikor az ebéd befejeztével letelepedünk a kanapéra és én kipanaszkodtam magam a munkámmal kapcsolatosan, mint mindig, átadtam neki a szót, hiszen erre vártam, hogy végre ő meséljen egy picit…én nem tudtam neki újdonsággal szolgálni már, hiszen az elmúlt egy évben is inkább én meséltem magamról.
Majd egyszer csak eszembe jutott, hogy jaaaaj kávé…. míg felálltam kávét készíteni (nem főzni, hiszen ezt megtanultam a barista tanfolyamon), hirtelen valami olyasmi szókapcsolat ütötte meg a fülem, hogy 'barátnőm van'…háttal álltam erre emlékszem és még most sem tudom felidézni, hogy hogyan tudtam egyáltalán mosolyogva bármit is mondani. Főleg, hogy hogyan jött ki egy hang is a torkomon…nem értem. Talán azt mondhattam, hogy 'tudtam'…nem emlékszem… De az tény, hogy tudtam…tudtam már több mint egy éve, hogy egy év múlva október, novemberre rendben lesz életének ez a része is… és végre eljött az igazság pillanata is és szavakban testet öltött mindaz, ami eddig csak tudatomban és néha halkan kimondott szavaimban veszett el a néha csendben. A szavak elsőként a fülembe, majd szívembe találtak, amely után melegség öntött el, mely könnyekre szeretett volna fakasztani, de halovány mosolyommal és kérdésekkel próbáltam útját állni a feltörni készülő talán fájdalomnak. De nem is ez a jó szó, annak ellenére, hogy fájt, inkább mondjuk azt, hogy a kegyetlen igazságnak.
Kegyetlen hallani mindazt ami következett…de megérdemeltem…azt, hogy szereti, azt, hogy jövőre összeköltöznek, azt hogy jövőre már jöhet a baba…és mindeközben mosolyogni és úgy tenni, mintha ez lenne az élet legtermészetesebb dolga, mint volt barátnőnek, feleségnek, akivel 6 évet töltöttem és egy hatalmas nagy fejezete az életemnek. De azt is tudom, hogy túl sokat köszönhetek neki, ahhoz, hogy bánkódjak. Hülyén hangozhat, de tényleg azt szeretném ha boldog lenne, mert ő az az ember, aki igazán megérdemli.
Minden egyes plusz információ a lányról vagy kettejükről egy újabb belém hasító szúrás volt, miközben mosolyogtam és próbáltam érdeklődést mutatni. De az is igaz, hogy mindezek kellettek ahhoz, hogy igazán el tudjam kezdeni lezárni.
Még csak elkezdem…az elmúlt több, mint egy évben is tudtam, hogy tovább kell lépnem és azt hiszem jól is csináltam, mert nem gondoltam arra, hogy mi újra együtt lehetnénk, hiszen annyira már ismerem, hogy tudjam, hogy nála nincs visszaút.
Most mégis valami remény féleség élt bennem…megmagyarázhatatlanul. Muszáj kimondanom, különben nem lennék őszinte saját magamhoz és jelen pillanatban szinte csak ez az amim van nekem. Az emlékeimben mindig megmarad felhőtlen kacaja, ahogyan a kanapéhoz vágja magát miközben sírva nevet, ahogyan kis gyengéden ölel kifliben (és végre nem burítóban) a retró Bogyó. Karácsony múltán valahogy feljöttek bennem a régi emlékek…a saját kis szokásaink, az hogy én kis winterwonderland-et varázsoltam a nappaliból, az első két évet leszámítva az, hogy 24-én délelőtt díszítünk, vacsi főzés, öltözés, vacsi, ajcsibontás, majd reszkessetek betörők… Most idén ez nagyon hiányzott. Bár családi körben voltam, de ennyire magányosnak régen éreztem magam, hiszen az elmúlt években a saját szokásaimnak éltem és hiányzott Ő is, hiszen leginkább vele tudtam megosztani először ezt az ünnepet, úgy ahogy azt kellett.
Most csak ülök és néha megállok…a könnyek néha, néha kiszöknek szemeim sarkából, egy nagyobb sóhaj keretében, hogyan is folytassam…a múlton nem szeretnék most és itt merengeni, legyen az témája egy másik levélnek.
Annyit tudtam még neki mondani, hogy nem érzem azt, hogy ő lesz az utolsó nő az életében és ezt nem azért mondtam, mert nem tudtam vele együtt örülni, csak valamiért ezt éreztem. Zolinál azt éreztem, hogy igen, ez a lány lesz az, akivel ő boldog lesz. Misinél ezt nem érzem…de mivel sokszor tévedek, most is nagy esélye van ennek. Ezt majd az idő eldönti helyettem.
Mikor már úgy érezte, hogy kifogyott a szóból, búcsúzni készült. Olyan gyorsan vette fel kabátját, mint ahogyan régen a randianikat követően öltözött … Cilukát kihoztam neki, hogy búcsúzzon el tőle, mert nem valószínű, hogy találkozni fognak már. Megsimizgette a kis vörös ördögöt, pacsit adtak egymásnak, majd nekem készült puszit adni, amikor azt mondtam neki, hogy én most jól megölelem… és jó szorosan magamhoz húztam és ekkor már nem volt mi visszatartsa könnyeimet.
Tudtam, hogy nem lesz itt soha újra egymásra találás, titkos találkák, Budapest- Svájc közt, amiről senki sem tud, majd egy titokzatos családi meghívás keretében, ahol nem tudják a családtagok, hogy és miért érkeznek…egy titkolózós szervezés keretében megjelenünk, mint egy pár és a helyszín, egyben esküvői helyszín is… (persze mindez a képzete szüleménye, sosem volt róla szó).
Tudtam, hogy ez lesz az utolsó ölelésem…egy nagyon, de nagyon hosszú ideig biztosan, de inkább az az érzéseim, hogy örökre. Most is csak összeszorul a szívem és fáj…könnyek jönnek…írás megáll…és csak beleveszek az utolsó karjaiban töltött pillanatokba…
Mondtam neki, hogy most sírni fogok, de ne értse félre…még nem mondom el, nincs még itt az ideje, hogy elmondjak neki valamit, azt, hogy miért gondolom, hogy ez volt az utolsó ölelésünk.
Istenem, csak tudnám miért fájnak ennyire a lezárások, annak ellenére, hogy tudom, hogy ez a normális, hogy tudom, hogy boldog és nekem ez egy cseppet sem fáj, még az sem, hogy egy másik nő szerencsés amiért egymásra találtak, de nem is az együtt töltött 6 év fáj…talán inkább az, hogy egy valaki távozik most az életemből, mint ember, aki nagyon fontos volt és jelen időben szeretném mondani, hogy fontos nekem. Lehet a nő bennem még reménytelenül romantikusan hitt valami tündérmesében…
Szerettem és szeretem…
Ahogy bekanyarodott a folyosón, hátraléptem…behunytam szemeim és bár nem cseppenként folyt a könnyem, hanem patakokban…szakaszosan tört rám a sírás, de azt is tudtam, hogy ez az elengedés része. Még sokat fogok sírni, de aztán nem sírok már többet, hanem együtt örülök majd az ő boldogságával.
Miután leültem a gép elé, eszembe jutott a Whitney Houston szám, amit megállítottam, majd a play gomb megnyomása után a követkő sorokat hallottam meg:
So good-bye.
Please don't cry:
We both know I'm not what you, you need
…kellenek ehhez szavak? Kell ehhez magyarázat?...Nem…Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire egybecseng minden…minden a közelmúltban történt esemény… a dal (még Whitney Houston DVD-t is kapott tőlem az első karácsonyunkra)…de ha máskor nem is, karácsonykor mondjuk ki az igazat és főleg Önmagunknak.
Én csak azt kívánom Neked, hogy élj egy picit a mának és légy nagyon, nagyon boldog, mert azok közé a tisztaszívű emberek közé tartozol, akik ezt megérdemlik és tudom, hogy az élet ezt meg fogja Neked adni, csak éled is meg.
Misi, én szeretlek…